Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Pomogáts Béla: Irodalmi autonómia és írói szolidaritás
a pártpolitikai elfogultságok, indulatok mindent elárasztanak. Az irodalomnak mégis a saját küldetését kell vállalnia: ez egyszersmind nemzeti küldetés. És az író most úgy tehet szolgálatot nemzetének, ha szabad marad, és szembeszállva a kihívásokkal, csábításokkal, kényszerekkel, „civil kurázsit” tanúsítva hallatja szavát. ÍRÓSZÖVETSÉG ÉS ÍRÓI ÉRDEKVÉDELEM Megélénkültek a viták a magyar irodalmi élet hagyományos intézménye és testületé: az írószövetség körül, sőt nemcsak a viták, hanem a szövetség ellen vezetett támadások is. Némelyek szerint az írószövetség puszta fennmaradása is kérdéses, minthogy a jelen helyzetben, a korszakos történelmi átalakulások után egyszerűen nincs szükség olyan írószervezetre, amely az írótársadalom egészét átfogja. Elhangzanak aztán olyan vádak is, amelyek szerint az írószövetség, mint olyan, „sztálinista találmány és képződmény, amelyet annak idején az írók kommunista pártellenőrzése és fékentartása végett, az úgynevezett „szocialista realizmus” dogmájának érvényesítése érdekében hoztak létre piszkos kezek, s persze most, a „rendszerváltás” után minek is őrizzünk meg „sztálinista” képződményeket. Erre az utóbbi vádaskodásra nyomban válaszolni szeretnék. Igaz, a Magyar írók Szövetsége nem sokkal a második világháború után, 1945 júliusában alakult meg, a még februárban létrejött Magyar írók Szabad Szakszervezete tagjaiból, tevékenységére akkor a legkülönbözőbb irányzatok és csoportok együttműködése volt a jellemző, első három elnöke — a többpártrendszerű demokráciának megfelelően Illyés Gyula, Kárpáti Aurél és (a valóban rosszemlékű) Gergely Sándor voltak. Ahogy azután a Rákosi Mátyás körül fellépő moszkoviták felszámolták a magyar demokráciát és kiépítették a kommunista pártállamot, úgy vált az írószövetség is a totális diktatúra eszközévé. 1951-ben Darvas József került az elnöki székbe, s e sötét években az írószövetség kétségtelenül dicstelen szerepet játszott a magyar kultúra ellen vezetett támadásokban. Csakhogy már 1953-tól kezdve éppen az írószövetség lett a szellemi ellenállás szervezője, s Veres Péter elnökségével egyenes út vezetett ötvenhatos szerepvállalásához. Azt, hogy a magyar forradalom küzdelmeiben az írók és az írószövetség milyen tevékenységet folytatott, talán ezúttal felesleges részleteznem. Hasonló szerepe volt az írószövetségnek a monolitikus párthatalom bírálatában és fellazításában a hetvenes évek közepétől kezdve, különösen az emlékezetes 1981-es és 1986-os íróközgyűléseken. Ebben az időben a magyar írószövetség mint „kvázi-országgyűlés” működött, s egyedül az írószövetség fórumai adtak lehetőséget az ellenzéki vélemények megszólaltatására. Mindez ma már a nemzet és az irodalom történetéhez tartozik. Az sem igaz, hogy olyan szervezet, amely az egész írótársadalom átfogá- sára vállalkozik, önmagában „sztálinista” találmány volna. Létezett magyar írószövetség a húszas évek elején is, igaz, nem hosszú ideig, ennek Herczeg Ferenc és Szabó Dezső voltak az elnökei. De léteznek átfogó írószervezetek a nyugati világban is, például Franciaországban, ahol senkinek sem jutna eszébe az írókat tömörítő átfogó szövetséget azzal vádolni, hogy esetleg elnyomják 317
