Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3-4. szám - Pomogáts Béla: Irodalmi autonómia és írói szolidaritás

Nem hinném, hogy az irodalom képviselőinek (a „szellem embereinek”) engedékenységet kellene tanúsítani a választás és az elkötelezettség eme kényszerei iránt. Szellemi életünk igen sok erkölcsi értéket halmozott fel az elmúlt évtizedekben, az ideológiai és politikai nyomás ellenében, a kulturális ellenállás körében. Ilyen érték az autonómia: a személyes szabadság és a szellemi függetlenség következetes óhaja, az egymás iránt vállalt elemi szolidaritás (amely például az irodalmi életben, az írószövetség fórumain is megnyilvánult) és a gondolkodás, valamint az alkotás pluralista rendjének elfogadása és tisztelete. Ezeket az értékeket nem szabad feláldozni a pártpolitika oltárán, ellenkezőleg, társadalmi szinten, a nyilvánosság előtt kellene hirdetni és lehetőleg érvényesíteni. A magyar társadalomnak ma nem jólfejlett politikai szónokokra és nem ügyes manipulátorokra van szüksége, hanem elsősorban erkölcsi és szellemi értékekre, amelyekhez átalakulásában és újjászületésében igazodni tud. Ezeket pedig, már csak tradicionális okok következtében is, elsősorban az irodalom, a kultúra szólaltathatja meg.

A magyar társadalom ma erősen megosztott: a politikai erők ellenségként állnak szemben egymással, de erős megosztottság tapasztalható a rendszerváltozás nyertesei és vesztesei, az értelmiség és a kétkezi dolgozók, sőt az ország nyugati és keleti részei között is. Ezeket a megosztottságokat mindenképpen veszélyezteti az, hogy nincsenek igazán integrációs társadalmi tényezők: olyan intézmények, amelyek megfelelő felkészültség, szellemiség és tekintély birtokában csökkenthetnék a feszültségeket. Az országgyűlés tekintélye alaposan megfogyatkozott, az új politikai elit széles körökben csak ellenérzést kelt, a politikai pártoknak igen gyorsan sikerült elveszíteniük azt a nimbuszt, amelyet 1989-ben még az ellenzékiség, 1990-ben pedig, a választások idején, a legitimitás, azaz a szavazópolgárok bizalma kölcsönzött nekik. Sajnos az egyházak nem tudtak oly módon megújulni, hogy megfellebbezhetetlen tekintélyük birtokában mérsékelhetnék a társadalmi feszültségeket. Ilyen módon csak mélyülnek a társadalmi, ideológiai és politikai szakadékok, és időnként az egész országon végigráng a gyűlölet. Mindez új társadalmi és nemzeti frusztrációk indítéka lehet.

Integrációs tényezőkre volna szükség tehát. Márpedig mi más lehetne ilyen integrációs tényező, mint a magyar irodalom és ennek intézményrendszere? Irodalmunknak, akár tetszik, akár nem, ismét vállalnia kell történelmi küldetését, és szerepet kell keresnie az ország és a nemzet erkölcsi és szellemi gyógyításában. Vagyis fel kell lépnie a széttagoltság, az ellenségeskedés, a gyűlölködés ellen, képviselnie és érvényesítenie kell a benne felhalmozott morális és kulturális értékeket. A politikai érdekorientációjával szemben, amely elsősorban a hatalom megszerzésének vagy megtartásának stratégiáját ismeri, bátor szellemi és erkölcsi értékorientációt kell felmutatnia.

Mindez természetesen megköveteli az irodalom és a szellemi élet alapvető függetlenségét, és az írói függetlenség intézményeinek: a folyóiratoknak, a könyvkiadóknak a működőképességét. A működőképesség és a hatékonyság fenntartását, amely nyilvánvalóan áldozatokat is követel az államháztartástól és a társadalomtól, mégpedig olyan módon, hogy a könyvét megjelentetni kívánó és ennek érdekében a különféle alapítványoknál kilincselő író ne érezze megalázottnak magát. Lehet, hogy ennek az írói függetlenségnek a kinyilvánítása és védelme nem lesz könnyű: a kor vezető szólamát a politika fújja, s

316