Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Pomogáts Béla: Irodalmi autonómia és írói szolidaritás
erre vallanak. Bőven vannak írók, akik boldogan vonulnak vissza az alkotómunka benső körébe, és akadnak politikai erők, tulajdonképpen mindkét oldalon, amelyek szívesen terelnék el az irodalom képviselőit a politikai döntéshozó mechanizmusok közeléből és a közvélemény befolyásolásának eszközeitől. Az irodalom közéleti szerepvállalása körül folyó vitákat mindenesetre erősen befolyásolja az a tény, hogy a nyolcvanas évek végétől rohamos tempóban kezdett kiépülni a hosszú évtizedeken keresztül elfojtott magyar politikai kultúra, és ez az irodalmat mintha tehermentesítette volna a korábban kényszerűen elvállalt és elvégzett közvetlen politikai szerepvállalástól. Eléggé közismert, hogy alig néhány esztendővel ezelőtt az ország egyetlen komolyabb politikai fóruma az írószövetség közgyűlése volt, az íróközgyűlés ebben az időben virtuális parlamentként működött, tekintettel arra, hogy a valóságos országgyűlésnek legfeljebb dekorációs szerep jutott a posztsztálinista hatalmi struktúra homlokzatán. Azóta viszont kiépültek a hazai demokratikus politikai kultúra alapjai, illetve ennek a kultúrának az eszköz- és feltételrendszere: az alkotmányos hatalomgyakorlás, a jogállamiság, a társadalmi érdekcsoportok független érdekképviseletei, maga a többpártrendszerre alapozott politikai mechanizmus, illetve a politikai pártok mellett számos autonóm társadalmi szervezet és mozgalom. Ugyancsak kiépült az a széles körű politikai nyilvánosság, amely talán a mai magyar fejlődés legmeggyőzőbb eredményeit hozta, helyreállítva a szólás- és sajtószabadságnak azokat a normáit, amelyeket az európai demokratikus fejlődés megszabott az elmúlt több mint száz esztendő során. Az irodalom politikai szerepvállalása ilyen körülmények között szinte feleslegessé vált, elvégre ha a magyar országgyűlés a jogállamiság és a politikai pluralizmus elvének megfelelően működik, nincs szükség arra, hogy az írószövetségközgyűlései kvázi-parlamentként működjenek. Valóban, az irodalmi élet szereplőinek általános meggyőződésévé vált, hogy az irodalom vonuljon vissza az alkotói lét jól megérdemelt csendjébe, és a hivatott politikusoknak engedje át a közügyeket. Legfeljebb néhány parlamenti vagy kormányzati szerepet vállaló író ragaszkodott továbbra is a korábbi erősen politikai szerepvállaláshoz, ők azonban már inkább politikusok voltak, mint írástudók, s közéleti szereplésük során mintha valóban lemondtak volna arról a türelmes és nyitott magatartásról, valamint árnyalt fogalmazásról, amely együtt jár az írói léttel. Csakhogy időközben kiderült vagy kezd kiderülni, hogy azok a nézetek, amelyek radikálisan elutasítják az irodalom, egyáltalán a kultúra közéleti szerepvállalását, kissé korán érkeztek. Talán még nem tartunk ott, hogy az írók békésen hazatérjenek műhelyeikbe, kikapcsolják a rádiót, és pusztán az alkotómunkával foglalkozzanak. A magyar közélet utóbbi egy esztendeje számos olyan eseményt és jelenséget produkált, amelyet maguk az írók sem hagyhatnak figyelmen kívül. A politikában eluralkodó ellenségeskedés, a fellépő ideológiai és poitikai szélsőségek, a közvélemény manipulálására törekvő politikai erők mind megkövetelik, hogy a szellem embere - igaz, nem próféták vagy barikádharcosok módjára — számot vessen velük, megítélje őket, és ha kell szembeforduljon velük. Az irodalom és a kultúra alighanem ismét a magyar (független) értelmiség közéleti helytállásának és intellektuális stratégiájának a része lett. Bizonyára 314
