Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Fábri Anna: A karzat látpontja (Mikszáth a Tisztelt Házban)
hát a nemzet törvényhozása. Ez a szent csarnok. Kéjjel szíttam be a levegőt, mely az ország nagyjainak lélegzeteitől lett olyan fülledtté; szemem gyönyörködve indult meg végis-végig a padokon. Imitt-amott fölbukkant egy-egy ismerős arc, melyet már láttam valami képeslapban. Hogy elméláztam én ezeken! Érdekelt koponyájuk alkata, szemeik pislogása, kezeik mozdulata. Istenem, istenem, mit érezhet a szívében egy ilyen ember, aki az ország oszlopa gyanánt ül itt! Az egyik oszlop éppen aludt...” Már legelső karcolatai is tanúsítják, majdhogynem elsődleges tudósítói feladatának tartotta a politizálással kapcsolatos felfokozott és alaptalan igények, várakozások eloszlatását. írói és újságírói munkásságának egyébként is egyik alapvonása volt — a hol nyíltan, hol rejtőzködve megnyilvánuló - oktatói célzatosság: ifjúkori művei ennek túl- tengésétől formátlanodtak el, szürkültek meg. A napról napra készülő parlamenti beszámolók feladatterhei azonban — paradox módon - teljesen föloldották ezt a kissé kényszeredett didaktikusságot. Tudósítóként rátalált a megfelelő nézőpontra, arra, amelynek birtokában az olvasótól (közönségtől) és az ábrázolt tárgytól (a parlament életétől) egyaránt megfelelő távolságot tarthat. Ez pedig - bármily egyszerűen hangzik is — a karzati tudósító nézőpontja: „Sok embert tartanak nagynak a Házban, ki semmit sem ér. És sok embert tartanak kicsinynek a Házon kívül, aki sokat ér. Sem azok nem látnak egészen tisztán, akik bent vannak, sem azok, akik künn vannak. A leghelyesebb látpont, amely se kint, se bent — a karzat. De ezt nem szabad kimondani, mert azt, aki kimondja, örökre a karzaton hagyják.” Fizikai értelemben véve felülnézet ez, amely áttekintést és bizonyos távolságtartást kínál - akár egy színházi páholy. Mikszáth több ízben is utal az egész parlament teátrális jellegére, úgy látja és úgy is ábrázolja, hogy a képviselőházi politizálás — mint annyi minden más az életben - a spontaneitás jelei ellenére is: színjáték. Saját dramaturgiai szabályokkal, többé-kevésbé tudatos szerepjátszókkal: főszereplőkkel és statisztákkal. („A tanácskozó terem csak a színpad, ott játszanak, hanem a folyosók a kulisszák, itt öltözködnek, itt festik ki magukat a szerepeikhöz.”) Az első nagy sikerű karcolatgyűjtemény, A Tisztelt Házból egyik méltatója, Bródy Sándor a nézőpontra, a teatralitás belőle eredeztethető értelmezésére és a parodisztikus megjelenítésre: vagyis a szemléleti függetlenségre utalva némi kárörömmel jegyezte meg: „O be szép lesz az az első karcolat, amelyet Mikszáth mint mameluk ír meg a mamelukok Házából...”'Ilyen várakozással eltelve, meglepő lehetett azt tapasztalni, hogy amikor Mikszáth - nem is sokára — a karzatról a képviselői (kormánypárti!) padsorokba ült át, képviselői önmagára is képes volt „karzati nézőpontból” tekinteni. Feleségének visszaemlékezése szerint szinte gyermekesen örült első képviselői mandátumának, s tudjuk, hogy 1887-től halála pillanatáig tagja maradt a képviselőháznak. Választóinak ügyes-bajos dolgaiban lelkiismeretesen eljárt, a parlamentben azonban mindössze kétszer szólalt föl: vágyott a közéleti szerepre, de irtózott a szerepléstől. Attól, hogy már nem hírlapíróként, hanem honatyaként vett részt az üléseken, nem lett elnézőbb az országos politika fórumával és intézőivel. Egyszerre lett szereplője és szemlélője az eseményeknek: bíráló és megbírált egy személyben. Kritikája mélyreható volt, de nem indulatos. Ezt sokan - miként Bródy is - úgy értelmezték, hogy „nagyon is meg van elégedve az állapotokkal”. Pedig Mikszáth csak ezt állította: „A Ház amilyen, olyan, a mienk. Elég jó az nekünk, mert hiszen a mi ízlésünk.” A mélységét, vagy másképpen: kíméletlenségét — ennek a karzati-páholyi látásmódnak kevesen vették észre. A csevegő parodisztikus hang, amely mint stiláris homlokzat állt a mélyebb értelmezés útjában, Mikszáth humorát „aranyosnak” vagy kedélyesnek érzékeltette, s e humor lényege sokak számára elsikkadt. Az, hogy egészen kivételes képessége volt a rejtett jelentések megértéséhez és kifejtéséhez. A formákban meghatározott — beléjük épült — jelentések és a közölni kívánt tartalmak egymásnak való meg nem felelését senki nála érzékenyebben nem fogta föl: sem a 311
