Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3-4. szám - Fábri Anna: A karzat látpontja (Mikszáth a Tisztelt Házban)

viselkedés gesztusaiban, sem a valóságos öltözetekben, sem pedig a beszéd öltözeti elemeiben. Éppen ez: a látszatok értelmének pontos megfejtése az alapja politikai érzékenységének és rezignáltságának is. A szerepjátszó helyzeteket a mindennapi és a politikai életben egyaránt biztos érzékkel ismerte föl és ábrázolta, s megalapozásukat a társadalmi élet normáinak tisztázatlanságában látta, vagyis mindabban, ami az eszmények és való érdekek tekintetében egymástól élesen elváló élethelyzetekben, illetve az ezekre válaszként kifejlődött kettős viselkedésekben, az aktivitás mímelé- sében nyilvánult meg. „A parlament csak kevés embert enged cselekedni. A nagyobb rész hajlong, meggörbült hátgerinccel, lődörög összetett kézzel s anekdotizál.”

Mikszáthnak föl kellett ismernie, el kellett fogadnia, és (kormánypárti) képviselőként el kellett viselnie, hogy a magasztos elvek szükségképpen csorbát szenvednek a gyakorlatban. Hogy a politikai élet legkiválóbb szereplői is hús-vér emberek, kicsinyesek, hidak, és egyéb gyarlóságoktól sem mentesek. Nem az eszmények szükségességét vonta kétségbe, csupán teljes megvalósíthatóságukban kételkedett, s az önámítást tette nevetségessé.

Konzervatív és szabadelvű volt egyszerre, s mindenkor az egyéni szabadság és mások iránti méltányosság hívének mutatkozott: az ítélkezés méltányosságát és az írói kifejezés szabadságát is beleértve. Bár a karzati szemlélő helyzetéből felülnézetböl tekintett a politikára és egyik legfőbb színterére, a parlamentre, mindig olvasói tudtára adta, hogy ők is, s ő maga is része az egésznek.

Azt lehet mondani: Mikszáth szekularizálta a politikát a magyar irodalomban. Leszállította a szobortalapzatról, amelyre a reformkor idealistái állították, s a maga köznapi valóságában vitte közel a közönséghez: „Nincs egészen igazuk azoknak, akik sóhajtozva dicsérik a régi országgyűléseket, sopánkodván a mostaniakon. Ha a parlament tekintélye hanyatlott, annak nem az egyénekben van oka, mert az általános m'vó szembetűnő módon növekedett. Az auktoritások hanyatlását a sajtó idézte elő, amely közel hozta a közélet tényezőit a közönség szeméhez, márpedig közelről az igazi nagy emberek sem látszanak nagyoknak, hát még a nem igaziak?”

A Tisztelt Házból előszavában egy tanult képviselő véleményét idézte, amely szerint: ,A száraz beszédekből és a Ház Naplóiból bajos az utókornak egy parlamentet mindenestől meglátni. Macaulay sohasem írta volna meg nagy történelmét, ha nem lettek volna abból a korból mindenféle pamfletek, memoárok.” Mikszáth nem mondja ki, de nem nehéz érteni a szövegből, ő maga is ilyen életteli adalékoknak szánta parlamenti karcolatait. S csakugyan: az utókor az ő szemével is lát, amikor — néhanapján, ritkábban, mint kellene — a száz év előtti parlamentre esik pillantása. S ezután talán kissé másképp tekint a sajátjára.

(A X. Mikszáth Kálmán Irodalmi és Kulturális Napok 1993. május 30.-i rendezvényén Kékkő várában elhangzott előadás rövidített szövege.)

312