Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3-4. szám - Csák Gyula: Így is lehetett volna? (próza)

— Miről beszél? — kérdezte sógorom, akiről tudtam, hogy valaha ókori latint is tanult.

— Azt kérdezi, kit engedjen szabadon? - dörzsölte verejtékező homlokát sógorom, azután türelmetlenül hozzátette: — Ne kérdezősködj, hiszen ismered a történetet. Minden úgy zajlik, amint írva van a Bibliában. Ez: Pilátus.

— Aha — bólintottam bosszúsan, mert nem szerettem, ha oktatnak. Én is izzadtam és ingerülten elhessentettem arcomról a szemtelenül támadó legyeket. Úgy határoztam, hogy nem faggatom ezek után a sógoromat, hanem Jancsi fiamat kérdezem, akinek a tananyagában szintén szerepelt bizonyos ókori latin, amit nagyon kedvetlenül tanult, sőt: szerintem többnyire átaludta az órákat, de valami csak ragadhatott rá. Éppen készültem is, hogy hozzá fordulok, mint tolmácshoz, mert a kőmellvéden álló férfiú megint mondott valamit, de úgy láttam a fiamon, mintha aludna, mintha iskolai latinóráin aludna. Mielőtt azonban feltehettem volna neki kérdésemet, sarkig nyílott a szeme, dühös fény villant benne és visító, kamasz fejhangon felordított:

— Barabbás!

Visszhangzott vékony hangja a téren, majd mintha vulkán robbant volna, ijesztően felmorajlott a tömeg, fiamat ismételve:

— Barabbás! Barabbás!

Bármennyire rémített is a moraj, voltaképpen örültem neki, mert most már mindenki a saját akaratával, a saját mondandójával, illetve kiabálásával volt elfoglalva és nem figyeltek az első hang forrására, így nem derülhetett ki az iszonyat, hogy az én fiam lett az egész emberiség további sorsát érintő esemény kezdeményezője. Én viszont remegve álltam, aztán elfojthatatlan felindulással megragadtam fiam vállát és ráordítottam:

— Mért csináltad ezt?! Mondd, mért csináltad?!

Fiam is felindult volt, éreztem, hogy egész teste remeg és tágra nyílott szemeivel könyörgőn fordult felém s azt mondta:

— Nem tudom... Talán mert így olvastam a Bibliában... Talán ezt várta mindenki... Nem tudom: hogyan történt?

Feleségem rögtön fia védelmére kelt. Megsimogatta a könnybe lábadt szemű gyerek fejét és vigasztalni próbálta.

— Ne gyötörd magad... Igazad van, hogy akkor is ez történt. Minden így történt. A kezdeményezőt ma sem ismerjük, és bizonyára nem te voltál.

Magához húzta a szánnivalóan összetört idegzetű gyereket, aki érthetetlen szavakat mormogott, mire a közelben álló sógorom is megszólalt, meglehetős eréllyel.

— Arra vigyázz, hogy semmit ne kezdeményezz a továbbiakban, mert akkor feltűnőkké válhatunk s az utazási ügynökség nyomatékosan felhívta az ebből fakadó veszélyekre a figyelmünket.

— Tedd magad túl a történteken — duruzsolta ismét feleségem a fiunknak, de ez már szükségtelen volt, mert az események voltak azok, amelyek túlléptek rajtunk. Hullámzott, hömpölygött és üvöltött a rongyos tömeg.

Az utazási ügynökség előírásától eltérően: mi nem kiáltoztunk. Dermed- ten, tanácstalanul álldogáltunk s tétlenségünknek az vetett véget, hogy Juli lányom elájult s ez kényszerűen mozgósított bennünket. Ölbe kaptam a gyereket és halálra rémült feleségemmel, meg Jancsi fiammal kiverekedtük ma306