Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Csák Gyula: Így is lehetett volna? (próza)
gunkat a tömegből. Annyira sebesen csörtettem, hogy sógoromék ezúttal nem tudtak követni. 11.- Láza van - tapogatta és törülgette feleségem a kislány gyöngyöző homlokát. — Ki tudja mennyi és miféle járvány van itt? Könnyen lehet, hogy valami járványos betegséget kapott. Mitévők legyünk? — Tenném, ha tudnám! — mordultam ingerülten s a teret övező szélső házak egyikének árnyékában földre tettem a gyereket. Tül azon, hogy magam is kétségbeesett voltam, lelkifurdalásom is támadt, amiért annak idején elspóroltam az előkészítő tanfolyam egy részét. Bizonyára adtak tanácsokat ilyen esetekre is, de azokról nem tudok. — Láza van — ismételte feleségem, azután a saját homlokát is megtapogatta. — Atyaisten! Én is lázas vagyok! - Imára kulcsolt kézzel fordult hozzám: — Kérlek, tegyél valamit!... — Lehet, hogy csak a melegtől gyöngültetek el - próbáltam vigasztalni a feleségemet és magamat is. Az a kétségbeesett ötletem támadt, vagy a vakolatlan vályogház külső árnyékából megpróbálok bekéredzkedni a ház belsejébe, ahol bizonyára jóval hűvösebb van s talán a háziak segítségével valami gyógymódra is lelek. Valódi ajtó helyett csak pokróccal takart nyílás volt a vályogfalba vágva és odaóvakodva — elhúztam a pokrócot. Amint benéztem, valóban kellemes hűvösség csapott az arcomba s amikor hozzászokott a szemem a belső homályhoz, asztalt láttam a helyiség közepén, amit különböző korúak és neműek ültek körül s valamennyien összekulcsolt kézzel az asztal fölé hajoltak. Némák voltak és ünnepi hangulatot árasztottak. A legidősebbnek vélt ember észrevett és kérdőn rám tekintett, de annyira zavarban voltam, hogy szó nélkül visszahúzódtam. Úgy gondoltam, fontos családi eseményt háborgattam volna, ha belépek s ezt nem akartam. Azzal vigasztalódtam, hogy másik háznál próbálkozók. Foszlott sarum talpán keresztül is úgy égetett a homok, mintha parázson lépkednék, de elóvakodtam a legközelebbi házig, ahol azonban ugyanolyan intim családi együttlétet láttam. — Elnézést - motyogtam s helyére engedve a hol pokrócból, hol szalmaféleségből font függönyt, a következő házhoz siettem, azután a negyedikhez, ötödikhez, de mindenütt hasonló látványra leltem. Elfulladva nyargaltam vissza családomhoz és feleségem szenvedő, kérdő tekintetére azt feleltem: — Itt valami nagyon furcsa és nagyon érthetetlen történik. Itt minden házban emberek sokasága van... Mintha valamennyien családi összejövetelen lennének... De miért? Miért nincsenek a téren? Végigjártam az utcát és mindenki otthon van... — Talán ez... másfajta utca... - próbált reményt meríteni feleségem. — Talán... másfajta emberek. — De hiszen helybeliek... és korabeliek... 307
