Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Varga Gábor: Hozsánna a Dávid fiának (próza)
bezáródásának az éjjelén a Fáraó leányának a házából Jeremiást. - De nagyon kérlek, ne titkolj előttem semmit sem!... A próféta az alatt a néhány hét alatt, amíg az asszonyok házában „vendégeskedett”, tökéletesen megöregedett. Haja, szakálla deres lett, arca beesett, járása enyhén szólva bizonytalan, szemei pedig egy bölcs, sokat tapasztalt, megcsendesült aggastyán nyugalmával szemlélgették a kétségei közt össze- gömyedten ülő Szedekiást:- De ha nyíltan szólok hozzád, Júda királya, nem sújtasz-e halálnak halálával? Nem adsz-e az ellenségeim kezére, akik mostanság reám fenekednek?... Meg aztán minek is neked jó tanács? Minek neked intés, amikor úgysem hallgatod meg?... A reszketeg hang hallatán Szedekiás egyszeriben elérzékenyült. Feleségére gondolt, meg gyermekeire, s bizony, bármennyire is szégyellte bevallani önmaga előtt, félni kezdett. Félni az övéire váró jövendő miatt.- Amint igaz, hogy él az Úr, aki az életet adta nekünk - felelte végül is halkan, nagyot sóhajtva, türkizkék karikákat ugrándoztatva a szeme előtt a fáradtság miatt - úgy nem adlak halálra és nem szolgáltatlak ki senkinek. Csak adj tanácsot!... Kérlek, segíts nekem!... A válasz nem is váratott sokáig magára. Magányában Jeremiásnak volt alkalma meghányni-vetni a jövendő lehetséges útjait:- Ha kimenekülsz a városból, és megadod magad a babilóniai király vezéreinek, úgy megmented az életed; ezt a várost nem gyújtják fel és bántat- lanul maradnak rokonaid és ivadékaid is. De ha nem... Hallhattad hírét Ninive pusztulásának. Magad is elgondolhatod, mi következik... Rezignált, rekedtes, kesernyés hangon beszélt, mintha nem is egy élete teljében lévő férfiúnak, hanem egy, a pályája alkonyán, a halál kapujában topogó aggastyánnak kérték volna ki a véleményét. Hangjában nyoma sem volt az egykori csengésnek, a küldetéstudat erejének, az emelkedett magabiztosságnak. Egy megkeseredett, kiégett, minden földi hívsággal leszámolt magányos lélek szólt szavaival, egy reményeiben csalatkozott, önmagával meg- hasonlott írástudó, aki immár nagyon is jól megtanulta, hogy az embernek a felelősséget önmaga előtt még a tévedéseiért is vállalni kell...- Dehát nem temagad hirdetted, hogy...- De igen, én! Én hirdettem azt, hogy közeleg a szabadulás pillanata. Csak éppen nem számoltam azzal, hogy szavaink nem eléggé egyértelműek. Hogy mást jelent nekem, és megint mást a sarki kézművesnek, mást a nincstelen rabszolgának és megintcsak mást Júda királyának az a fogalom, amit mindannyian úgy nevezünk, hogy „szabadulás”... A nagy pillanatot hirdettem, s ti mindannyian azonnal háborúra gondoltatok; az Élet Fejedelméről prédikáltam néktek, s ti rögtön azt hittétek, hogy nagyravágyó törekvéseitekhez szolgáltatok eszmei támogatást... Pedig hát én valami egészen mást akartam!... Egészen más valamiért küldettem én ide!...- S akkor én most mit tegyek? Mihez kezdjek velük?... Láthatod: az Úr megverte őket és nem bánkódnak, tönkretette őket, de nem akarják vállalni a fegyelmet. Arcáik keményebbek lettek a kősziklánál és nem akarnak megalázkodni többet. És én ennek az álmaiból felébresztett népnek a királya vagyok!...- Ismered a jövendölést! Hallhattad eleget gyermekkorod idején: „ímé, én 286
