Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Varga Gábor: Hozsánna a Dávid fiának (próza)
— Amely eljövend?...- Amely eljövend!... E beszélgetést követően azonban Jeremiás, legnagyobb meglepetésére, többé már nem hagyhatta el a Mórija-hegyet. Salamoni módon fogalmazva: a király utasítására az őrség udvarának a „vendége” lett... A látszat alapján ugyan tetszése szerint járhatott-kelhetett a várudvaron, szóba elegyedhetett a paloták körül akárkivel, ehetett, alhatott, olvashatott, sétálhatott annyit, amennyit neki éppen jólesett- a megszabott területen kívül azonban egy lépés nem sok, annyit sem tehetett. Kizárólag csak a falakon belüli térre korlátozódott egész mozgásterülete. S ez a királyi paloták és északi várfal között elterülő várnegyed pedig — számtalan kamrájával, istállójával, bástyaszögletével, bolthajtásával, átalakított raktárhelyiségével — különösen alkalmas volt arra, hogy a kellemetlenkedőbb természetű elöljárókat, írástudókat, prófétákat, papokat, főembereket egy időre hatásos módon elkülönítse a külvilág csábításaitól. Hogy a kényelmetlenebb viselkedésű jövendőhirdetők egy ideig magukba szállhassanak — többnyire nagyon is eredményesen... Ám ahogy peregtek a napok, teltek és múltak Nisszán és Ijjár hetei, ezzel az új „vendéggel” érdekes módon mind nehezebben és nehezebben lehetett szót érteni. Mind visszahúzódottabb és visszahúzódottabb lett, sorstársaihoz mind kevesebbet beszélt, ruházatát egyre inkább elhanyagolta, az embereket messze ívben elkerülte, járása megnehezedett. Valami különös lázban kezdett mindinkább égni - lázban, ami a legkevésbé sem emlékeztetett a „Készítsétek magatok...” hirdetőjének fölényes magabiztonságára. Szeme beesett lett, haja gubancos, mozgása tétova, valósággal riadt; homlokán-halántékán pedig se szeri, se száma nem volt a hirtelen támadt ráncok redőinek. Az egész lényéből sugárzott a lélekgyötrő, önmarcangoló, magányt-gyűlölő várakozás...- A büntetés városa ez - felelte egy alkalommal fojtott hangon az egyik beszélgetőbbkedvű királyi testőrnek, amikor is az, aranyozott, kerek pajzsát tisztogatván, a Jeruzsálemről alkotott véleménye felől érdeklődött. - Ahogy a kút hidegen tartja a vizet, úgy tartja meg ő az ő gonoszságait. A saját gyalázatunk és tévelygésünk miatt! Bizony hasonlatos ez a város a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépeknek tetszenek, belül pedig tele vannak holtak csontjaival. Éppen úgy mi is kívülről igazaknak akarunk látszani a világ előtt, de belül tömve vagyunk képmutatással és törvénytelenséggel... S egyes-egyedül csak a Dávid-király fia szabadíthat meg bennünket mindezektől!... Senki más! Egyedül csak ő!... Amikor pedig a falakon túlról, az utak irányából felhangzott a bevonuló egyiptomi harci-szekerek jellegzetes dübörgése, a sokökörhúzta hajítógépek, parittyák, faltörő-kosok, mozgó-bástyák félreismerhetetlen moraja, s vele együtt a déli kapuk irányából, a város főbb útvonalairól a Kettős-birodalmi „felszabadítókat” köszöntő tömeg mámoros diadalüvöltése is, a mindeddig aránylag csendes, szótlan, jámbor-viselkedésű próféta egyszerre csak sírni, kiabálni, ordítani kezdett; egyszerre csak az udvar közepére térdepelve tépni kezdte a ruháját, szórni kezdte a hamut tulajdon feje fölé:- Oh, én Uram, én Istenem! Hallom a kürt szavát, a harci riadót! - ordí281
