Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Varga Gábor: Hozsánna a Dávid fiának (próza)
tóttá nekikeseredetten, földre borult arccal. - Nem megmondtam néked, Júda királya, hogy ne így! Hogy ne képzeld mindenhatónak magad! Nem figyelmeztettelek jóelőre, hogy bízd az Urra a te útjaid!? Hogy Nébó fáraó unokája számunkra soha nem lehet „Szabadító”?... Most mit fogsz csinálni, ha majd a szükség megszorít? Kihez fordulsz most?... Ahogy megszégyenül a tolvaj, ha rajtakapják, úgy fog megszégyenülni Izrael leánya is!... Nézek a földre, lám, puszta és kietlen; ha fel az égre, kihűlt világa; ha a hegyeket nézem, lám, ingadoznak, és a halmok is mind megrendülnek; s a bőven termő föld pusztává lesz s az ég madarai is mind elmenekülnek. S ha majd eljön az idő, kiszedik síijukból Júda királyainak csontjait, a fejedelmeknek, papoknak, prófétáknak csontjait, és kiterítik őket a napra, a hold és az ég egész serege elé, és nem gyűjtik össze, nem temetik őket újra el!... Én nem ezt akartam!... Én nem ezért küldettem!... Én nem ezt prédikáltam nap mint nap a híveim előtt!... S még akkor is kiabált, amikor a testőrök a bevonulási ünnepségről fáradtan hazatérő Szedekiás parancsára valami biztonságos, zárt helyre: a Fáraó leányának a házába - az asszonyok otthonába - hurcolták:- Atkozott a nap, amelyen születtem! A nap, amelyen anyám megszült, ne legyen soha áldott!... Miért is jöttem ki az anyám méhéből, hogy nyomorúságot lássak és bánatot? Hogy napjaim gyalázatban végződjenek!?... Bárcsak a fejem vízzé változnék, s a szemem pedig könnyhullatásnak kútfejévé, hogy éjjel-nappal sirathassam népem megöltjeit! Bárcsak a pusztába vinne engem valaki, utasok szálláshelyére, hogy idejében elhagyhatnám a népemet és eltávolodhatnék tőlük!... Miért büntetsz engem ennyire, uram!? Miért tulajdonítja mindenki szolgádnak a kezdeményezést!?... A madár is elesik, a kőszikla is meghasad, de Izrael átka népem pusztulásáért még akkor is üldözni fog!... Földönfutóvá tettél, uram, magányosabbá a legmagányosabb cédrusnál is! Számkivetetté, akit esztendő teltével mindenki csak gyűlölni fog jöveteled hirdetéséért!... Miért próbálsz bennünket ennyire, uram!? Miért kápráztatod a csalóka ábrándok szivárványával néped tekintetét?... Hangosan, nekikeseredetten perelt, mintha nem is az őt körülvevő sötétséggel, hanem a templomi szentély titokzatos lakójával kellene nyilvánosan megvívnia. Mintha nem is a süket csenddel, hanem a világ menetével kellene szembeszegülnie... Szedekiás pedig ezalatt a gyermekei szobájában ült és fásultan, kábán, ma- gábaroskadtan hallgatott. A sötét termek és folyosók csak felerősítették a panaszkodást: nem lehetett kibújni a hatásuk alól. A sorssal való perlekedés hangja áthallatszott még a legvastagabb falakon is... Igen, ez a megszállott viselkedésű Jeremiás megint igazat beszélt. Ismét- csak a lehetséges jövendő üzent népének általa. Nagyon is jól érezte ezt ő is ott, a díszemelvényen, a bevonuló „felszabadítókat” üdvözölve. Azt, hogy Hofra seregének a behívásával - és legfőképpen a fogadtatásával - csak olajat öntött a tűzre: csak felbőszítette a szunnyadó oroszlánt, Babilon sértett önérzetét. Nagyon is jól látta már ott, a fogadáson, Dávid harcosainak égszínkék siml?ja mögött, hogy — legyen az eredmény bármi is — ezzel a kihívással csak fegyvert, éhséget és döghalált hozott a saját népére; hogy a háború szellemének a meg282
