Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3-4. szám - Varga Gábor: Hozsánna a Dávid fiának (próza)

- Ami pedig téged illet, királyom, csak óvni és figyelmeztetni tudlak! Csak inteni: nehogy véletlenül meggondolatlan lépésekre add magad! Mégha mi most pillanatnyilag el is megyünk!... Ne feledd: azt, hogy a székben jelenleg te ülsz, kizárólag csak az én mindenható uramnak és parancsolómnak, a vi- lághódoltató Nebukodnezámak köszönheted! 0 vakart elő téged annak idején a levita sorsból, a feledés homályából. Neki tartozol hát elsősorban hálával. Engedelmességgel. És persze hűséggel - mindenekelőtt...

*

E beszélgetést követő harmadik napon - a Kivonulás ünnepe előtt alig egy héttel - hívatták fel újra Jeremiást a királyi palotába, Szedekiás színe elé. Ismét csak a két papfiú: Júkál és Szofoniás ment le érte - ők voltak a szolgálatosak megint ezúttal is a király maga adta ki az utasítást; csak éppen most az elhangzott eligazítás sokkal keményebb volt, sokkal egyértelműbb: „Előkeríteni! Bárhol is legyen! Föld alól is! Bármi áron!...”

A prófétára végül is a Dávid-város egyik belső udvarán találtak reá, egy roskadozó vályogviskó kerítése mögött, követői nem túl népes körében, egy idő-rágta, megfeketedett fatuskón üldögélve. Termete ugyan sok változást nem mutatott, ruháján azonban mégis azonnal észre lehetett venni a fesléstfoltozó, szegélytfelvarró asszonyi kéz nyomát. Köntöse tiszta volt, szakálla gondozott, saruin a régi megrepedezett szíj új pántokkal lett kicserélve. Csuklóján viszont a megkopott imaszalag változatlanul a régi maradt, mint ahogy haján, karjain, mozdulatán sem nagyon lehetett észrevenni valami különösebbféle változást...- Igen, közelednek a napok, amikor felépül majd újra ez a város. Fel a Hananiel tornyától a szeglet kapujáig - hangzott a szájából a már ismert jövendölés, s a jelenlevők, akárcsak ez ideig, most is könnyes szemekkel, átszellemült arccal hallgatták. - És azokban a napokban megszabadul majd Júda és biztonságban él majd Jeruzsálem, és megsokasodik majd a kegyes és az igazságban élő!... Csak várni kell!... Várni türelemmel!...

Szava most is halkan, meggyőzően, bizakodáskeltően hangzott, akárcsak másfél hónappal ezelőtti felbukkanása idején; mondatai most is magukkal ragadón, gerincbizseregtetőn, lélekbiztatón szóltak, mintha legalábbis a pe- szahi nagybeszéd előgondolatai lettek volna. Csak éppen mintha a hangja nem csengett volna már olyan magabiztosan, olyan határozottan, olyan ellentmondást nem ismerőn, mint indulása kezdetén...- Már azt hittem, elfelejtettetek! - állt fel az ülőhelyéről a küldöttek láttán, sebtében el is búcsúzva egyúttal a híveitől. - Hogy a királyotok csupán egyetlenegyszer volt kíváncsi reám. Egyetlenegyszer volt csak türelme végighallgatni a jövendöléseim... Pedig hát én igazán nem hazudtam neki. Nem hirdettem sem gonoszságot, sem csalárdságot előtte...- Lehet épp ezért nem nyerted meg a tetszését - szólta el az utcára kifordulva Júkál magát. - Mivel túlságosan is a holnapután világáról elmélkedtél neki. A holnaputánról, amikor mi még a holnapra sem készültünk fel tisztességesen. Pedig az nemsokára itt dübörög majd a kapunk előtt.

Jeremiás azonban ezúttal nem válaszolt. Mit is mondhatott volna? Azt, hogy ,jaj azoknak, akik a gonoszt jónak mondják és a jót gonosznak; akik a

277