Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Varga Gábor: Hozsánna a Dávid fiának (próza)
Legalábbis ezt hirdeted mindenkinek. Hogy van hát akkor?... Ki használja kettőnk közül hamisan az Úr nevét?... Én nem ellened prédikálok, Júda királya. Mint ahogy személy szerint nincs is nagyon mit prédikáljak ellened. Engem az Úristen népek és országok fölé rendelt, hogy...- Tudom, tudom... Hogy gyomlálj, irts, pusztíts, rombolj, építs és plántálj!... Ezt hangoztatták mindig az előttedvalók is... Hogy az Úr küldte őket, hogy prófétáljanak e ház ellen és e város ellen mindama szókkal, amely a szájukból elhangzott... Hogy az Isten elveszi tőlünk az öröm szavát és az igazság szavát, a vőlegény szavát és a menyasszony szavát, a malmok zörgését és a szövétnek világosságát és az egész föld pusztasággá és csudává lészen... Hogy nem szűnik meg az Úr felgerjedt haragja, amíg végbe nem viszi és meg nem valósítja az ő szívének gondolatát!... Ezért jöttél ide?... Ezt akarod elmondani te is?...- Nem. Én igazán nem ezt hirdetem...- Hanem?... Hanem mit?... Halljam, mit üzen általad a Seregek Ura!?...- Azt mondja az Úr, Izrael Istene, ki adta a Napot, hogy világítson nappal, ki törvényt szabott a holdnak és a csillagoknak, hogy világítsanak éjjel, hogy amiképpen ráhozta e népre mindama nagy veszedelmet, amelyben vagyon, azonképpen fogja rájuk hozni mindazt az örömöt, amelyet én hirdetek...- Fogja!... Fogja!... De mikor!? Könyörgöm, mikor!?... Ha kinézek az utcára, csak azt látom, hogy a káldeus őrcsapatok itt sétálnak fel-alá a palotám előtt. Ha esti fohászra hajtanám a fejem, káldeus énekszó üti meg a fülem. Ha nyilvánosan törvényt akarnék ülni valaki felett, szertartásosan ki kell kérnem valamelyik káldeus törvényt tudó véleményét is... Dehát meddig, az Isten szerelmére!?... Meddig kell még itt reszketnünk Babilon hatalmaskodása miatt!? Meddig kell még tűrnünk a szégyent, hogy tulajdon városunkban lépést sem tehetünk az ő jóváhagyásuk nélkül? Hogy végső soron minden mozdulatunkról, minden lélegzetvételünkről beszámolni tartozunk nekik?!...- Rendelt ideje van mindennek. A fogságnak is, a szabadulásnak is. Csak hinni kell benne. Hinni a bizonyosságtudók meggyőződésével... Ledől majd Bél, elesik Nébó, letöretik Marodák, megszégyenülnek a faragott kövek. És megbotlik majd a kevély és elesik majd és senki nem lesz majd, aki felköltse őt...-Jó, jó, de mikor!?... Mikor!?... Engem nem a távoli boldog jövendő érdekel! Nem az eljövendő, egyszer talán valóban elérkező aranykor igézete kápráztat! Én a máért, a holnapért, a holnaputánért felelek most itt a népem tekintete előtt...- Majd. Majd ezután. Amikor majd eljön a nap, az igazság és méltányosság napja, és megvigasztalja majd népét az Úr és megkönyörül a szegényein. És megszégyenülnek és meggyaláztatnak majd azok, akik felgerjedtek ellene, semmivé lesznek és elvesznek, akik véle perlekedtek; de akik az Úrban bíztak, erejük megújul; szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk; futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el... Csak türelem kérdése az egész. Türelemé. Hité. És reménykedésé...- És persze istenfélő alázatosságé is: mindenek előtt! Mivelhogy, ugye, könyörülő és irgalmas az Úr az őt félők iránt; nem bűneink szerint cselekszik velünk és nem fizet nekünk a mi álnokságaink szerint, igaz?... Csakhát akkor, 273
