Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Pusztai János: Önéletrajz (próza)
Helyesbítek: néha megbocsájt post mortem, (ficánkoló kárörvendezés a teremben) de az egyelőre nem érinti a mi Pászkán elvtársunkat. Ráduly József-Cincogó Felicián körömmel felaprított gyufaszálkupacban ülve, fészke- lődve a kelleténél hangosabb Tiszta ciberével nyugtázta a főszerkesztő-helyettes beszédét, aminek következtében maga is „állásfoglalásra” kényszerült. Az ipari rovat főnökeként Janit, „alig kiismerhető” beosztottját lekapta a tíz körméről, azután kijelentette: Csatlakozom az előttem szólóhoz; Pusztait párttagságra javasolom. Andor Zoltán természetesen nem maradhatott ki a Janit szapulók közül. Körülbelül egy órát pocskondiázta, felemlegetve a családi perpatvarokat is, majd indítványozta: Janit ne nyilvánítsák véglegesített párttaggá. Azt remélte: a szavazásnál az alapszervezet többsége köréje tömörül, de csalódott; az ellenszavazatoknál egyedül az ő keze lendült a levegőbe. Csúnyán leforrázódott, mégis megtalálta a módját, hogy az elsők között gratuláljon Janinak. Emlékezetes tagfelvételt sikerítettem számodra, rázta a Jani jobbját. Az biztos, fogadta Jani mosolyogva az üdvözlést, miközben csodálkozott, hogy képtelen haragudni a Disznóra. Szóval, a Disznó ellened pofázott?, kérdezte Ica többször is a vacsoránál. Ellenem, ellenünk, erősítette meg Jani a „tényállást”; vigyázzunk vele, bármikor hajlandó eláztatni bennünket. Júdás fajzat. Az alapszervezeti gyűlés után megcsókolt. Hallatlan! Disznóbb a disznónál!, mérgelődött Ica. Soha nem szabadulunk meg tőle. Jani mélyet lélegzett: Az könnyen előfordulhat. Az író, ha már úgyis Andor Zoltán került előtérbe, az ismételgetések elkerülése végett, némileg előre szalad az időben. Andort néhány év múlva (ő tudta, miért) elbocsájtották a Bányavidéki Fáklyától. A Nagybánya tartományi pártbizottság kereskedői pályára segítette; különböző italboltok vezetését bízta rá. Farkasra a nyájat. Andor élete változásáról hamarosan értesítette Hornyák József írót, aki ki is szállt hozzá, a Stadion-kocsmába, „tanulmányozta” a terepet, a témát, majd Az intelligens kocsmáros címmel elbeszélést közölt a kolozsvári Utunkban. Régi, hűséges pajtásként mennybe menesztette a Disznót. Andor Zoltán roppant élvezte „vezetői” státusát; még nagyvonalúbban nőzött, költekezett, amiből kifolyólag tetemes hiánya keletkezett, a hatóságok meg (szerencsére, akkorra elköltözött Janiéktól) bevonultatták a tömlöcbe. Hosz- szan ült, de talán haszonnal; a börtönfegyelem valószínűleg benövesztette a feje lágyát. A „lerben” töltött időt követően szülővárosában, Nagyváradon telepedett le. Az író számára végleg levegővé változott. „No, de hátra arc; gyorsan vissza az ezerkilencszázhatvanas esztendőbe!” Az író önmagát ösztökéli ilyenformán. Kutakodik a Jani akkori életében, gondolatvilágában. A véglegesített párttagság nem okozott neki örömet, legfeljebb csak valami elégtételt; jó ideig még merészen a szemébe nézhet, nevethet ellenségeinek. Illés Sándor szólt Janinak: ekkor meg ekkor menjen a városi pártbizottságra, konfirmálni. A város akkori első titkára egy mértéktelenül kövér ember volt. Alig bírt járni. A „konfirmáláson”, amely főként a tagkönyvek kiosztását jelentette, ez az elhízott, középkorú, hullámos hajú fickó nehezen szuszogva arról értekezett, hogy: Mostanság (románul szövegelt) divat mindenből viccet csinálni. Felhívom a figyelmeteket, tegezte le a hivatalába sereglett huszonöt-harminc „konfirmálót”, hogy legyetek éberek és leplezzétek le, sőt fogjátok fülön, vigyétek a milíciára ezeket a viccelgetőket, mert egytől egyig a régi polgári-foldesúri rendszer csökevényei, az ellenforradalmárok, a tőkés Nyugat 261
