Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3-4. szám - Pusztai János: Önéletrajz (próza)

hétpróbás ügynökei. A Román Munkáspárt újdonsült tagjai alig hagyták el kisebb-nagyobb csapatokban szocialista realista stílusban épített székházukat, máris a viccekhez folyamodtak. Miért járnak a milicek mindig kettesben? Hogy legyen meg a kötelező nyolc osztályuk. Mi köze van a kurvának a marxizmushoz? Mindennap a tőke befolyását élvezi. Mi hasonlóság van a szűz lány és a béka között? Mindketten szeretik bekapni a legyet, és mindketten félnek a gólyától. Jó vicc, mégha nem is politikai. Jani nem csapódott tartósan egyik csoporthoz sem. Sietett a szerkesztőségbe, hiszen rengeteg dolga volt. A következő lapszámhoz biztosítani kellett az ipari híreket, azonkívül nyomdaszolgálat is várta. Az ipari hírekben a termelési adatok nem számítottak különösebben. A pártirányítás fontosságán, nélkülözhetetlenségén volt a hangsúly. Abban az esetben, ha X Y hegesztő két vasdarabot picit nagyobb szakszerűséggel „ragasztott” össze, mint társai, a Román Munkáspárt zsenialitásának közvetlenül rá gyakorolt hatását emlegette. Az újságíró közvetítésével, világos. Országszerte veszettül tombolt a szocialista verseny. Városok, gyárak, üzemek, vállalatok, intézmények, egyetemek, iskolák, óvodák, kollektív gazdaságok, állami gazdaságok, gépállomások, lófedeztető és tehénfolyató telepek vetélkedtek az „országos cím” elnyeréséért. Vetélkedtek a vezérigazgatók, az igazgatók, a főmérnökök, az osztályvezetők, a főkönyvelők, a könyvelők, a titkárnők, a gépírónők, a kifutók, a kapusok, a bányászok, a kohászok, a kovácsok, a lakatosok, a hegesztők, a cipészek, a postások, a fodrászok, a borbélyok, az utcaseprők, az óvónők, a tanítók, a tanárok, az ügyvédek, az orvosok, a gyepmesterek. Te Rudi, szólt Jani az előbb futtában jelzett éjszakai nyomdaszolgálata során Rácz Rudolfhoz, a Bányavidéki Fáklya fiatal, falusi tanító cenzorához, nálatok, a ti hivatalotokban létezik-e szocialista versengés? Rácz Rudi abbahagyta az eléje tett, terített kefelevonat-oldal szigorú tojózgatását, parasztosan megfontolt, vakbélgyulla- dás-komoly szárazberki tekintetét Janira emelte és azt mondta: Hivatalosan nincsen, de... Attól függ, ki mennyi hibát, elírást fedez fel. A jó sajtófelelősök többet, a gyengék kevesebbet. Rácz magát kitűnő cenzornak tartotta, párthűnek, ugyanakkor arra is vigyázott, hogy ne szakadjon el a „tömegektől”. A Jani féle okvetetlenkedőket is meg kell hallgatni. Célszerű meghallgatni aggályaikat. „Pusztai János elvtárs” (Hornyák József szóhasználata) most, ezen a csendes, kellemesen száraz tavaszi éjszakán azt kezdi-hagyja: Mit takar az a „közgazdászi” fogalmazás, hogy: tervezett veszteség? Akárhova; bányába, érczúzdába, kohóüzembe, építőtelepre, fakitermelő vállalatba megyen, csak azt hallja: tervezett veszteség. Miért van és hova vezethet ez? Maholnap tervezett veszteséggel fogják csinálni a gyerekeket is. Mihelyt a párt érdekei azt megkívánják. Rácz Rudi óvatos-szándékosan hetykére sikeredett feleletében már benne rejlett a további beszélgetések, a szótértés lehetősége. Jani újra a tervezett veszteséget feszegette. Szerintem, jelentette ki, a szocialistának nevezett országok lakosait a kommunista- és munkáspártok pulykákká nevelték; amiket eléjük dobnak, mohón felkapkodják, a holnappal eszükbe sem jut törődni. Meddig mehet ez így? Tudjuk, hogy a múlt századi kommunisztikus kísérletek éppen gazdaságilag mondtak csütörtököt. A szocializmus—kommunizmus örök, Isten sem döntheti meg, kötötte az ebet a karóhoz Rácz Rudi. „Sínen” volt, véletlenül sem akart ismeretlen „kövesúti” zökkenőkkel, kottyanókkal szembesülni. Jani elmesélte: gyermekkorában,

262