Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3-4. szám - Pusztai János: Önéletrajz (próza)

„tanítványait” félkörben sorakoztatta „magas színe” elé, azután felütötte vastag tisztalapos irkáját, amelyben ott duzzadoztak az odahaza apró elemistabetűkkel kidolgozott leckék, közkézen forgó, (a köz kezébe kény- szerített) pártfórmedvények agyoncsócsált kivonatai. Na, továris Pusztai Jancsi, milyen a hőn szeretett és örök időkre legdicsőségesebb pártunk tagja? Úgy értem, a vég-le-ge-sí-tett tagja. Jani nyakát, arcát, homlokát beteges pirosság öntötte el, amiért így nekirontott a gyalupad mellől, a gyaluforgácsból „kiemelt” pojáca. Olyan, mint te, továris Illés Sandri; született gügye. Ahülyék nemcsak lesznek, hanem születnek is. Azt hitte, Illés Sándor talpra pattan, ráordít, az ajtóra mutat, kikergeti, vele szólva: eltávolítja. Nem ez történt. Illés domború mellével az asztal peremének feszült, savószín tekintetét a két kézzel tartott füzetére szegezte, világosbarna félcipőbe szuszakolt, vénasszo- nyosan bütykös lábát a poros parkettán, mintha hangyanyüzsgéses zsibbadtság vagy (talpa hídját) sajgó görcs gyötörné, ide-oda csúsztatta. Alighanem helytelenül kérdeztem, tov. Jancsi, mondta. Tudom, hogy te „képzett” fiú vagy. A képzett szót, mint diót a diótörővei, keményen megropogtatta. Jani szégyellte hebehurgya kitörését. Nyaka, arca, homloka most már amiatt lángolt. Légy diplomata, hallotta (lelki füleivel) Ica, szeretett felesége intését, máskülönben nem lesz belőled semmi. Hagyj békén, azt már rég elvacsoráztuk szokta (volt) felelni, úgy viselkedem, ahogy nekem tetszik. De... tényleg nem szabad így viselkedni. Mások jelenlétében megsértette ezt az Illés Sándornak nevezett hólyagot, aki bizonnyal kötelességének érzi, tartja az effajta kilengések jelentését. Persze, nem valahol „magasan”, tegyük fel, Uglár József tartományi első titkárnál, egyáltalán nem; panasza itt „lent”, helyben sokkal jobb táptalajra talál, hamarabb szárba szökken. Lesz gondom rá, Jancsikám, gondolhatta Illés Sanyi és feltehetően lehetett is, mert a párttagság-véglegesítés túl hosszan, túl viharosan zajlott le. A gyűlés folyamán (az író emlékezete szerint) Illés nem szólalt fel, viszont látszott rajta: a Jani természetét, magatartását, politikai felkészületlenségét, az érlelődés „elengedhetetlen” szükségességét elemzők, hangsúlyozók a szája íze szerint beszélnek. Szegényparaszt-munkás (esetleg: munkás-szegényparaszt) származása a jelenlévőket módfelett meghatotta; ha egyedül attól függne egészséges, legegészségesebb, sokoldalúan fejlődő szocialista társadalmunkban az érvényesülés, a főszerkesztőségig (elnézést, Szántó elvtárs) vihetné, de nincs kizárva, hogy a miniszterségig, miért ne, hiszen neve (Pászkán, azaz: Pascan) is van hozzá, csak ne lenne olyan konok, megátalkodott, szőrszálhasogató, a kákán is csomót kereső, a vitathatatlan, világraszóló sikereinket fapofával kicsinyelő, a Magyar Népköztársaság „bizonyos körei” felé kacsintgató, költészetünk, egész irodalmunk fénylő vívmányait kétségbevonó, lefitymáló. A háromórás „vita” folyamán a „szónokok” keljfeljancsiként „fürgélkedtek”, buzgólkodtak. Pusztai, pardon: Pászkán elvtárs azt hiszi, abban a sanyarú, szánalmas tévedésben leledzik, hogy a tehetség, az íráskészség menlevél nekie, (Freund Henrik), aminek birtokában következmények nélkül véthet a pártfegyelem, a szocialista együttélés normái, a szocialista tisztesség, meg annyi és annyi minden ellen. Pászkán elvtárs gőgös, holott alázatosan illene viszonyulnia a dolgokhoz. A párt csalhatatlan és tévedhetetlen, elvtársak, ami tökéletesen igaz, ám hozzátenném: szigorú is; nem bocsájt meg az elhajlóknak, eltévelyedőknek.

260