Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3-4. szám - Pusztai János: Önéletrajz (próza)

ült, a nyakát átkarolta: Képzeld, reggelenként befőttesüvegekben hordja a vécébe soros ringyója vizeletét. Jani ettől a friss tudósítástól hirtelen felélénkült; a Disznó megnevezés „polgárjogot” nyert. Amikor a nőjének nagy- dolgoznia kell, mit csinál?, nevetgélt. Megeszi a Disznó, mondta Ica, majd a konyhába sietett. Főtt a finom tyúkhúsleves. Attila négykézláb mászkált a nemrég vásárolt jutaszőnyegen. Fekete szemű, fekete orrú mackóval játszadozott. Jani melléje telepedett, beszélt hozzá, hanyatt dőlt. Jólesett elterülni. Attila belekapaszkodott, rágyalogolt, döngicsélt. Jani ügyelt, ne forduljon le róla, nehogy megütődjön. Alig volt pár hónapos, amikor Kolozsvárott ezerhatszáz lejért gyönyörű, gazdagon nikkelezett gyermekkocsit rendelt számára. Az oldalán ott csillog: ATTILA. Eszébe jutott: akkor meglátogatta Horváth Istvánt. Előadta, mi járatban van Erdély fővárosában. Kár volt akkora summát kiadni, jegyezte meg Horváth István, a vejemékét (Panek Zoltánékét) fele annyiért elvihette volna. Most már mindegy, szólt Jani és úgy tett, mintha igazán bántaná „tájékozatlansága”. Az igazság az volt: fiát nem akarta használt gyermekkocsiba fektetni, ültetni. Fia nem akárki. Nos, hogy és mint, János?, kérdezte Horváth István a Görög templom utcában épített magánlakás (villa?) dolgozószobájában. Jani megpróbált „írói szemmel” szétnézegetni; a látottakat jól agyába véste. Legalábbis úgy hitte: egész életében emlékezni fog a helyiség nagyságára, a bútorzat milyenségére, a csillárra, de az írónak már csak tehetetlenkedésre futja, meg nyilvánvaló tévedésekre. A szoba aránylag kicsi lehetett, parkettás, tíz-tizenkét négyzet- méter alapterületű, fehérre meszelt falakkal. A parkettán jutaszőnyeg, a mennyezeten kisméretű, négykarú világítótest. Az ajtótól jobbra csergével letakart, kétszemélyes heverő, az ablaknál (az utca felől) közepes munkaasztal. Az már aztán teljesen világos, hogy könyvespolcnak is kellett ott lennie. Az egész teret betöltötte Horváth István nehéz, sokdioptriás szemüvege. Horváth a heverőn ült, Jani vele szemben, három lépés távolságra, egy hajlított támlásszéken. Minden rendben, válaszolta, újságot írok. Horváth István rendkívül kifejező arcán az újságírásnak nevezett tevékenység iránti lebecsülés rezzenetei sorjáztak át. A fehéresszürke csergére nehezedő jobbját másodpercekre felszabadította, legyintgetve megkavarta a Jani megvendége- lésére szolgáló kisüsti pálinka szagától sűrű levegőt és azt mondta: Lezüllünk, elsekélyesedünk. Közülünk egyedül Kányádi Sándor volt képes megújulni. Jani észrevétlenül összehúzódott; ezt a „véleményezést” már volt módjában Horváth Istvántól hallani. Persze, más szavakkal, mindig más szavakkal fejezte ki: Janiról, mint költőről, letett. Jani szégyenkezett amiatt, hogy semmit sem haladt előre a pályán. Tudta: gondolatai sekélyesek, a vidéki napilapok alacsony szintjén keringenek, akár a bűzöket kigőzölgő mocsár fölé tévedt fecskék. Ráadásul családi élete sem az igazi. Régesrégen, amikor el-elfogta a művelt, alkotó ember elképzelt életvitele utáni vágyakozás, minden tisztának, egyértelműnek, felemelőnek tűnt számára; tágas lakás, perzsaszőnyeges, könyvekkel, képzőművészeti remeklésekkel tele dolgozószoba, ahova még a szeretett feleség is csak halk kopogtatás után mer belépni, kérő, könyörgő, esdeklő levelek az irodalmi folyóiratoktól, a könyvkiadóktól, műveinek megküldött kefelevonatai, bőrfotelek, bőrdívány, mennyezetcsillár, falilámpák, állólámpák, olykor a díványra heveredik, Petőfit, Puskint, Vörösmartyt, Lermontovot, Jókait, Kemény Zsigmondot, Móriczot, Gorkijt

253