Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3-4. szám - Pusztai János: Önéletrajz (próza)

olvasgatja, amíg el nem alszik, és, ha már elaludt, álmodik, beláthatatlan, puha-rózsaszín kupolabelsőbe kerül, csapágygolyó-kerekes bőrfotelben trónol, körülötte angyalok közlekednek jólnevelten összetett kézzel, hátukon a szárnyak kitárt könyvek, levehetők, sőt távirányíthatók, élvezetes látvány, ahogy szállnak feléje, tarka lepkék, kezesek, pihegve repülnek ölébe, ő meg örvendezik, már-már naivan tapsikol, a fotel bal karján meztelen lány terem, hozzábújik, szédítő ígéreteket, fogadalmakat sugdos a fülébe, szavai sejtelmesek, alig érthetőek és furcsa, hogy a szemhéjához nyúlkál, a pillájánál fogvást emelgetné, mintha azt hinné, redőny. Kinyitotta szemét; Attila azon mesterkedett, hogy felébressze. Egymásra nevettek. Ica kiszólt a konyhából: Ebédhez, úrfiak. Jani felpattant a szőnyegről, Attilát a hátára kapta, Büdös túrót vegyenek, büdös túrót vegyenek, rázogatta, Attila vicsogott, kis fenekét az előszobában megjelenő anyja felé domborította: vegyen belőle. Ica nevetve megcsiklandozta, Vettem büdös túrót, vettem büdös túrót, mondta. Az étkezés pompásan sikerült, azután sétálni indultak. Útvonaluk magától adódott: régi főtér, Híd utca, Klastromrét, Liget, állatkert, Fokhagymás. A régi („ócska”) főteret négyszer-ötször megkerülték. Attila kocsijában cukorkát szopogatott vagy süteményt majszolt-morzsolt, Ica a kirakatokat nézegette, Jani a történelmi épületeken; az István Szállón, a Városházán, az Erzsébet-házon merengett. A négyszögű park közepén az akkor még három (orosz-román-ma- gyar) feliratú szovjet emlékmű „feszített”, kétoldalt két egyszerű („szimpla”) szökőkút eregette satnya vízsugarait, körben pedig fiatal, a vegyi gyár füstjétől beteg díszfák sárgálltak. Az István Szálló előtt sört árusítottak; lucskos kötényű csaposnők hadakoztak fél- és egészen részeg paraszt-munkás, vattaruhás, gumicsizmás románokkal, („nustyukkal”). „Nustyu, ca pamíntul”. („Buta, mint a föld”. Anu $tiu jelentése egyébként: nem tudom.) A Városházán jó volt látni a márványtáblát, amely arról tudósított, hogy abban az épületben (fogadóban) szállt meg Petőfi Sándor és Szendrey Júlia Koltóra, Teleki Sándor grófhoz menet. Az Erzsébet-ház romosán bámult le a járókelőkre. Apincéjében bort mértek. Jani szerette volna megkérdezni Icától: Vajon lakott-e, de legalább megfordult-e ebben az ódon kőépítményben Hunyadi János és Szilágyi Erzsébet. Nem kérdezte meg, odébb azonban megmutatta neki Lendvay Márton, nagybányai születésű színművész emléktábláját. A Jóisten nyugosztalja, húzogatta a száját Ica. A szájhúzogatás természetesen az emléktábla alatti cipőbolt kirakatába sorakoztatott női szandálok árára is vonatkozhatott. Jani nem volt szőrszálhasogató természet. Nézte, hágy évet is élt a nagy Lendvay Márton. Ötvenegyet. Sajnos, elég keveset. Biztosan vedelt ő is, mint te, állapította meg Lázár Ica. Eszerint, gondolta Jani, még van huszonhat évem. Megborzongott; nem elég az írósághoz. Hány könyvet adhatna ki két és fél évtized alatt? „Amennyit a Román Munkáspárt jónak lát.” No és, hányat írhat meg? „Az igazán csak tőlem függ. írni lehet, nem kerül pénzbe.” Szörnyű és hihetetlen, de való: Jókainak több, mint száz kötete látott nyomdafestéket. Mennyit dolgozhatott, szegény. Úgy hírlik, felesége reggel rázárta az ajtót és csak akkor nyitotta ki, ha elkészült napi feladatával. „Hány Jókai-regény forog közkézen?” A tíz ujján megszámolhatja. „Akkor miért kellett több, mint száz könyv?” Mindenesetre, a fennmaradt huszonhat évben ő, mármint Jani, tíz (igaz, vaskos) kötettel is kibékülne. Azért nem mondhatja, hogy a „mái” toliforgatók lustálkodnának. Szemlér Ferenc

254