Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Határ Győző: Életút 2.
rokona /olt Édesanyámnak és mindama keveseknek, akiket úgy tarthatni számon, hogy nagyobbak, mint a szentek, mertmivel önodaáldozásuk mellé felveszik másodikul a névtelenség/jeltelenség fogadalmát s nincs az az Aranylegenda, amely emléküket iniciálék cirádájába foglalná: jeltelenek/említetle- nek. Pedig Ilonka néniről is írhatta volna a Hét költője, hogy „leánykorában járta a minétet” - de reumás lábbal nem hogy táncolni: imbolyogni is alig lehet s ilyen imbolygós volt már az ő járása, bocsánatkérő mosollyal ha megmegragadta a legközelebb álló karját - hogy néznék el múló szédüléseit. Ilonka néni a „lakástól vakulásig” diszciplína híve volt, bármit csinált, azt látástól vakulásig csinálta s hogy mint oldotta meg időben?... bár három műfajban is jeleskedett. Az első: női szabósága volt s biztoskezű ollókezelése, ahogy a muszlinbársonyba belevágott, szabásmintáinak bátor krétarajza nyomán - az maga művészet volt. Boldognak mondhatta magát az az újgazdag feleség, aki beajánlásos alapon, Ilonka néni szalonjáig eljuthatott s megvárhatta, hogy rákerüljön a sor. A második: hogy irodalmi szalonja is volt s ez is tündértudományához tartozott, hogy a kettő egy volt, egyszerre irodalmi szalon és szabószalon. Maga a szalontulajdonosnő nemcsak varrógépnél: az olvasósarokban is a szemén járt, mert rengeteget olvasott, mindent-és-min- denkit ismert, nemegyszer magát a szerzőt is, személyesen. A harmadik: az istápolás. A jóság gyakorlása. A szíveslátás, a tea-kávé készenlét, az édelgős társalkodás, mely magvas volta ellenére sohasem volt évődés-tréfálkodás híjával, és sohasem süllyedt a bájcsevely színvonalára. Hogy ezt a három, egyenként 24 órás aktivitást: e 72 órát a nap 12 órájában hogyan fejthette ki az ő korában - ezt a kegyelem közremunkálása nélkül elképzelni sem lehet. KL Merre keressük Budapest térképén? A Lajta Béla-féle szecessziós-klinkertéglás remek, a Vas utcai kereskedelmi iskola tőszomszédságában, egy csigalépcsős, százesztendős, neoklasszikus ódon bérház első emeletén volt a szalon. Mint nem ide tartozót, meg sem említem, hogy klientélájában bankámék-miniszternék avagy a sarki vendég- lősné egyszerű lánya ugyanabban az elbánásban részesült s mindannyiuknak ő volt a lelkicéző asszonybarátnéja, tanácsadója, szemetesládája. De az már nagyon is idetartozik, hogy ugyanígy istápolta a szalonjában megforduló irodalmárokat is, Ambrózy Ágostont, Vajda Endrét, Tersánszky Józsi Jenőt, Kodolányi Jánost és sokakat másokat. Hiú fajta vagyunk és semmivel nem lehet levenni bennünket a lábunkról úgy, mint ha valaki mindjárt legújabb könyvünkre tereli a szót, melyet nyilván olvasott, hiszen idéz belőle, miközben habos kávéval és habos teasüteménnyel traktál - mert ha csak ennyiből állott volna az az „istápolás”! De Ilonka néni akkor is iparkodott megértő lenni, amikor valamely ágrólszakadt író kiöntötte szívé-bánatát: meglelte lelki páiját, de olyan lakása nem lévén, nincs hova vinnie... KL Hát ebben is segítségtekre volt? Nekem? Soha. És másnak se. Vedd tudomásul. Az ő lelkén ne is keress, mert nem lelhetsz ilyen makulát. Mindössze megeshetett, hogy a nála állandóra ottlakó unokahugincája ha nem volt otthon és a háta mögött elintéződvén, bizonyos párocskák oda fel-és beosontak, hát... Arra mérget vehetsz. Hogy ő nem nézett oda. Ámde ha akarnám, ez az ő unokahugincája külön fejezet volna, másik regény s tán emennek amaz csupán egy fejezete, hogyanmondjam expozíciója 245
