Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3-4. szám - Határ Győző: Életút 2.

embertúzok azzal a fehérszürke, koszló tollazatával, egy öblös karosszékben, a lába felpolcolva - vastag plédek alatt. Memóriazavarai is voltak s megesett, hogy vontatott mondatait félúton abbahagyta és - útfélen felejtette; hol kö- hécselt, hol szunyókált és álmában nyögött.

Leültettem a két nyomozót és előhordtam a dobozokat, amelyekben az öregúr a leveleit tartotta - tucatszámra írtak köszönőleveleket, többnyire egyszerű emberek, azok, akik a keze alatt voltak. Elmondtam, hogyan csempészte leveleiket, csomagjaikat, orvosságaikat s tett önzetlenül olykor kockázatos szolgálatokat. Hogy mennyi és hányféle ajándékkal hálálták meg emberségét a szabadulok s jártak a nyakára, szabók, suszterek, hogy ruhá- val-cipővel kedveskedjenek. Édesapám nem is igen volt tudatában, hogy mit akar a két polgári ruhás detektív, s hogy őérte jöttek. Elbeszélésem alatt a nyomozók egy-egy oldalpillantással felmérték a helyzetet, felmustrálták a műterem sarkában a senyvedő, elaggott emberi roncsot; belepillantottak orvosi bizonylataiba: KACHEXlÁ SIMMONDSI... Hümmögtek, félrevonultak, susmorogtak egymás közt; majd belefirkantottak valamit a cédulájukba és eltávoztak. A volt „keretlegény” átaludta a veszedelmet.

KL No ládd, volt ilyen is. S ezzel te is bizonnyal végére értél gravamenjeidnek Nem egészen; bár hogy amikor a hazatérő Lukács György udvarlására járultam nagy sietvést, mihelyt Moszkvából hazajött s hogy abból meg micsodás, sírni-vagy-nevetnivaló görbe történet kerekedett: kutya legyek, ha tudom.

KL Mit kerestél te Lukács Györgynél? Egyáltalában: mit akartál tőle? Mit is, szent együgyűségemben, én idióta. Lukács Györgyről én csak annyit tudtam, mint a többi műveletlen irodalmár: olvastam „A Lélek és a Formák” című opuszát és tiszteltem, mint a századelő nagy pléiade-jának egyik kulcsfiguráját, akiről Thomas Mann a Varázshegy Naphtájának szőrösfülű szoborkarikatúráját mintázni méltóztatott. Hogy ki-volt-mi-volt igazában, akin rajta ragadt Benedetto Croce emlékezetes jellemzése, s hogy ez a „Marx előimádkozója” a moszkvai magyar emigrációnak micsoda rettegett, proteuszi intrikusa volt — ezt sejteni se sejtettem. Tiszteletemet tettem hát nála igazándi, őszinte tiszteletből és abból a bocsánatos önzésből, mely minden kezdő irodalmár sajátja - hogy a szénior író-és-filozófus segítségét kérjem Csodák Országa HATSO-EURAZIA című filozófusregényem sínretételéhez.

KL Meglátogattad? És hol?

Meg - vesztemre. Akkor nemrég érkezhetett és ideiglenesen ott lakott a Károlyi-palotától kőhajításnyira, egy szálló első emeletén - a saroképületben híres cukrászda volt, szerelmesek találkahelye. Bekopogtattam, alacsony öre- gecske nyitott ajtót, aki úgy nézett rám, mint aki fókuszolni nem tud. Letettem elé az asztalra a gépirat első példányát és állva magyaráztam, míg ő belelapozott - elfelejtett leültetni. Árva szót sem szólt, majd a vaskos regénykéziratot eltolva, mintha gondolataival messze járna - jegyzőblokkot kapott elő és felvette adataimat („Don Pedro” jutott eszembe, az ő jegyzőblokkja is ilyen volt).- Itthagyhatja. Majd értesítem - mondta. Tíz percig se tartott az audiencia és már kívül voltam a magas, kétszárnyú ajtón. A cukrászdában összeakadtam Gedényi Mihállyal (akkor még kezdő regényíró volt, utóbb Krúdy-ológus lett) és Ambrózy Ágostonnal, a költő-librettistával - jól csengő

233