Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Határ Győző: Életút 2.
Édesanyámat, mint „nyilast”, akit „nemegyszer látott nyilasokkal az utcán” stb. Anyámat elvitték. A vér a fejembe száll még most is, ha erre gondolok. El, azt a szegény öregasszonyt, akitől éveken át zsarolták-és-zsebrevágták a „vörös segélyt”, revolverezve azzal, hogy „a fia a mieinkkel van börtönben”. Azonnal utána eredtem és magam sem tudom, hogyan, tán épp azzal, hogy szemmel láthatólag magamon kívül voltam, sikerült felkutatnom, még mielőtt átszállították volna az Andrássy út 60-ba s onnan nem tudom, hogyan kapartam volna vissza. A kerületi kapitányságon értem utol, s tudod ki volt a rendőrnő, aki vallatta? Háy Gyula felesége. KL A színdarabíró felesége? Úgy bizony. S méghozzá micsoda pimasz, pattogó, kiállhatatlan gazember hangon ordibált jelenlétemben, vele és velem, ez a nő, aki soha puskaport nem szagolt, nem hogy börtönt, s érezhetőleg legszívesebben lezárta volna a nyomozást azzal, hogy Édesanyámat, a „nyilas hárpiát” bűnösnek találja, és ügyét, tárgyalásra, átadja a népbíróságnak! KL Édesanyádat, a Népbíróságnak...?! Ez nem valami magánbosszú volt? Ismerted korábbi időkből? Háy Gyulánét? Soha. Akkor láttam először. (Igaz, nem utoljára.) Ha gonosz volnék, azt mondanám, hogy rá volt írva az arcára: odavaló. Rendőrnőnek. Nyilasüldöző rendőrnyomozónak. Mennyire ismertem a típusát! Megint, valaki azok közül, aki nagypolgári származása ellenére a „proletárbosszút” akarja kitölteni a piszkos kizsákmányolón, a „nyilas szörnyetegen” - szegény anyámon, aki látástól vakulásig a hátán hordta a világ szekerét... - ha még emlékszel KETTOSARCKEP című versemre s ez még 1944 februárjában, az újhelyi fegyházban íródott: Mások csak töltsék a világ szekerét - mi vagyunk Anyám az út és a kerék és ő már tudja, nyugodtan hajt ránk gürcölök vagyunk, ez a mi fajtánk mi vagyunk a méz, a méhész, a kaptár adunk: felrótták a vádiratnál a Föld forogni egyszer megunhat nekünk csak adni-adni jó magunkat más fejni él, facsarni, húzni sápot találni benne szép kalandját - mi hordozzuk Anyám a világot Te a nehezzét, én a nagyját Élesztő vagyunk, velünk kelesztnek nem élesztünk - nem élnek, nem esznek mikrobák vagyunk az élet szent nevében az ember talajtenyészetében a kerge öröm csöppje vagyunk, hát váladékoljuk a drága munkát jaj a tenyészetnek, ha kivesznék bennünk az ösztön mindenesség 231
