Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1-2. szám - Határ Győző: Életút 2.
pítás, faggatás után sikerült újra szóra bírni, megint csak azt mondta, de már üvöltve - Imrét elvitték! Leinternálták! - hogy abbafulladt a szava: rázta a zokogás. KL De miért, miért? Mesélj Imréről, megígérted! Nos, szeretném áradó szavakban eléd állítani, de zavarban vagyok. Szeretnék fenntartással élni, de szívem szerint nehezemre esik, s ne kívánd ezt tőlem. KL Fenntartással...? Hát mi rossz fát tett a tűzre? Hiszen éppen ez az: tett-nem tett, nem tudom. Az a pártlegenda járta, hogy a háború előtt, amikor egy kommunista perben letartóztatásban volt, Gájer Imre a társaira rávallott. Hogy rendőrspicli volt. Tudod, Sartre, amikor egy józanabb periódusában kiábrándult a sztálinizmusból, rémületes-remek színpadi szatírát írt róla LES MAINS SALES, PISZKOS KEZEK címmel s abban valaki azt mondja: a moitié victime, á moitié complice comme tout le monde. A „félig-áldozat” és a „félig-cinkos” közötti széles skálán sok átmenet van; én ezekben az átmenetekben sem, Imrét, sehogyan sem találom. Ugyanakkor a gyanúsításoktól függetleníteni sem tudom, a pártlegendának pedig torkára forrasztani a szót: mivel? Bizonyíték? Nincs kezemben. Ma már csak váll- vonogatással intézem el; de nem tudom elfelejteni a barátot - Colopatiront, a Börtönöket Megnyitó Angyalt! -, aki a kockázatos útra vállalkozott, megközelítette a büntetőtábort, és nekem hamis papírt, polgári gúnyát hozott. KL Felejtsük el a pártos gyanúsításokat. Mondd el, milyen volt. Váltig azt hiszem, már elmondtam egyszer... Rémlik, s most mintha csak azt ismételném - mert prezenciájával mint a húsvétszigeti kőkolosszusok, szoborként meredez memóriám színváltozást jelző, felvonásközi viharfüggönyén. Ha komédiás lenne s én a rendező, Büchner drámájában habozás nélkül Danton szerepét osztanám rá. Született Danton. Hogy az egyszerű szegedi vasesztergályosból hogy lett ez a spanyolul, franciául folyékonyan beszélő, nagy műveltségű népvezér - az maga titokzat, a világcsavargás, az Argentínában töltött évtized csodája. Született Demoszthenész volt, a görög beszédhibája nélkül. Nem beszélt, hanem szavakkal hipnotizált, meggyőződése oly intenzív volt, hogy egyszeribe elbűvölt-és-elgázolt. Ismerte az ókor nagy rhétorainak minden fogását, hol a megnevettetés, hol a népharag kirobbantása erejével igaza mellé állított; higgadtsága soha nem hagyta el és nem volt olyan közbeszólás, hogy attól ő belezavarodott volna; a Székely Mihályét megszégyenítő baritonja messzirehatoló volt és mindenütt érthető; s lévén herkulesi termetű, neki nem kellett sem hordó, sem ládikó, mint a Hyde Parkban a szónokoknak, mert álltában fejjel kimagaslott minden tömegből, és magnetizmusa úgy mezmerizált, hogy természetes középpont volt. De hogy e külsőségek mögött volt-e hozzá méltó szellemerő, kombinatív készség, koncepció? - kérdezed. Nos, én a börtönben sokat beszélgettem vele. Ne képzelj „marxistát” magad elé, ha baloldali volt is és az kellett legyen, ha Argentínában spanyol nyelvű szakszervezeti lapot szerkesztett. Csakhogy azon a másik féltekén, fél évszázaddal ezelőtt, hékám, Marx neve édeskeveset mondott. Sokkal többet emlegették Veblen-t, Henry George-ot és persze a franciákat, Cabet-t, Blanqui-t, Proudhon-t. Itt nálunk Mehring népszerűsítése, a német szociáldemokrácia átka-és-öröksége ez a galamáty, a marxista szómenés, a mi provincializmusunk. Imre tűrte-hagyta, de megvolt a véleménye „szemenáriumaikról”. Ez az ember kellett volna hogy a magyar baloldal élére 17
