Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3-4. szám - Határ Győző: Életút 2.

egymást-méregető félszegségünket nem tudta mire vélni. A volt Térparancsnok egyáltalán nem zászlós volt már, hanem egy szürke városi mérnök; a kettő: irodalom iránt nem érdeklődő átlagos házaspár. Nem volt nehéz el- siklani a kínosnak ígérkező, szinte kirobbanással fenyegető incidens fölött: több börtöntársamtól hallottam ugyanazt a történetet. Abban a mértékben, ahogy a német háborús vereség körvonalai kezdtek kibontakozni és a büntetőszázad mind nyugatabbra sodródott, a század parancsnoka is fokozatosan meglágyult, fratemizálni kezdett; az osztrák határon mindenkivel összete- geződött, és mint aki nem hajlandó senki magyart Nyugatra hurcolni - feloszlatta a századot. Mindenki menjen, amerre lát; s ő maga is elindult vissza, a főváros felé. A pasaréti összefutás után kipottyantottam az emlékezetemből s ki tudja, angyalszőke feleségével él-e, hal-e.

KL S utóbb Szabó Lőrinc? Nem kérdezett rád, nem firtatta a dolgot? Tapintatosabb volt annál s tudta, milyen időket élünk: neki is megvolt a maga baja. S jómagam is, míg vidáman bazsalyogtam a világra, titkon egyre nyomottabb hangulatban fogadtam a menetrendre érkező bosszúságokat, azt, amit a francia úgy nevez, hogy contretemps. Zsuzsával a Bűnügyi Levéltár romjai közt rábukkantunk DARÁLYVILÁG BUZDUGÁNIÁBAN című regényem csupa sár lapjaira s azt is újragépeltem. Kegyetlen Horthy-szatíra volt s a többivel együtt elfeküdt a vkf.-bíróság hosszú asztalán, a „bűnjelek” között. Dezső bácsi veszekedve tépte ki a kezemből s mintegy „a hátam mögött” nyújtotta be a cenzúrának. Nemsokára már háromra emelkedett visszadobott könyveim száma s három könyv címoldalán vizsgálhattuk végig ugyanazt az aláírás-speciment a lendületes fdiszter-betűkkel, és a szarkalábak alatt ugyanazt a bélyegzőt. A sors iróniája, hogy negyedszázadon át a törleszked- ve-szélbalos, opportunista írónemzedék e „hullagyalázásból” élt, hogy a szerencsétlenen elverte a port s hogy egy „igazi” Horthy-ellenes könyvre - amely akkor íródott, amikor ilyesmit papírra vetni életveszedelemmel járt - ráverték a NEM ENGEDÉLYEZEM bélyegzőt: hogy mindez miért volt? Nem tudok másra gondolni, mint hogy a cenzor (mint aki maga is találva érzi magát) aggályosán hümmögve így szólt: hm... félő, hogy az olvasó a nyilasok karikatúrájában a kommunistákra ismer.

Édesapám súlyos kachexiás volt: szervezetében a lipoid-raktársejteket vezérlő autonóm idegrendszer tönkrement, eredeti súlya felére fogyott, gerince meggörbült: a negyvenkilós, magatehetetlen aggastyán naphosszat „legyecs- kézett”. Akinek minden gondolata az ő Betege volt: Édesanyám nehezen bírta a robotot. Én meg? A festhetnékem elpárolgott, munka, megélhetés után kellett néznem; de mindenütt orrontottam az országos maffia ellenséges jelenlétét. Jó küzdőnek ismertem magam s nem olyanvalakinek, akinek lélek - alkatába beletartozik, hogy veleszületett üldözési mániája van; ám ha arra gondoltam, hogy van kiadóm, van kiadnivalóm, de a kommunista cenzúránál vasfalba ütközöm, hát vérbe borult a szemem. Elhatároztam, hogy túljárok az eszén. Kötetbe gyűjtöttem börtönverseimet, beleválogatva jó néhány szélbaloldali, gyújtó hangú darabot is - azt csak nem teszik meg a náciellenes, börtönviselt költővel, hogy ilyen zöngemények megjelentetését sem egedélye- zik?! — de azt a turpisságot, amire készülök, már nem kötöttem a cenzúra orrára: hogy a nyomdába küldendő anyagba titokban beleválogatok néhány olyan új verset, amitől a moszkovita maffia prüszkölni fog. A kötet, Dezső

226