Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Határ Győző: Életút 2.
Ezt bizonyára szónoki kérdésnek szántad, amelyre nincs felelet. KL Bizarr ötlet. És mi lett vele? Vagyis hogy mi nem lett vele. A gépelmény eredeti dátuma, amikor pontot tettem rá: 1945. október 10. Ha akkor kiadják, tán lett volna némi hatása. Leendő apósom, Dezső bácsi késlekedés nélkül benyújtotta a cenzúrának. Gyors munkát végeztek ők is, hogy ne ringassuk magunkat illúziókba, október 30-án kézbesítették a borítékot és a döntést. A gépirat címoldalán, lendületesen szántó, szarkalábas filiszter-betűkkel ez állt: NEM ENGEDÉLYEZEM. A bélyegző alatta: A Miniszterelnökség Sajtóosztálya. Hányszor álltunk Dezső bácsival, ő lehangoltan s bosszúsan vigasztalva, én lehangoltan és vigasztal- hatatlanul, nemegyszer az elutasított kézirat fölött, hányszor-de-hányszor találkoztam személy szerint ugyanazzal a miniszterelnökségi filiszterrel, az ő szarkalábas, lendületesen szántó betűivel!... Az ám, a történet java hátra van, ha egy befulladt kézirat utóélete még érdeklődésre tarthat számot. Két- három esztendőcskét ugrunk az időben, 1948 elején történhetett, amikor már bejáratos voltam a VÁLASZ szerkesztőségébe, Sárközi Márta és „belső köre” figyelmével tüntetett ki, felkaroltAstápolt Szabó Lőrinc, és számon tartottak az induló mezőnyben. Kint vagyok egy szép napon a költőfejedelemnél a Pasaréten, elüldögélünk dolgozójában, beszélgetünk, vendégeskedem. Kora délután. Új, váratlan vendégek érkeznek, elegáns házaspár. Nyílik az ajtó, kis híja lefordulok a székről, Lőrinc is észreveszi a hirtelen elektromos kisüléseket a levegőben, hogy nincs minden rendjén s a tekintete ide-oda ugrál - hol rám néz, hol a belépőkre. Az ajtónyílásban ott áll a házaspár, polgári eleganciájukban is azonnal rájuk ismerek: valami-ismerősek s ugyanakkor nagyon-másmilyen a kettő. A volt zászlós, a Térparancsnok: még mindig siegfriedi termetű, de nem két-és-fél - csupán fél fejjel magasabb; benne az a bámulatos, hogy szájvonalának az a fennhéjázó lefittyedése, az a tenyérbemászó szájszöglet-gunyor nincs sehol, még nyomokban sem: majdhogynem „rokonszenves”. Mellette nyári muszlin ruhakölteményben a szerelemfeleség, „Tó-mellett-kiskastély-és-füvespartország” tündérkirálynője, bár már rég lehuppant az almásszürke oldalnyergéből... „Zsuzsika”! A „Zsuzsika Fénykép- album” hősnője - akit sohasem ismertem, szót vele nem váltottam és semmit sem tudtam róla, bár a regényben gyerekkorral, kalandokkal, hússal-vérrel- cselekménnyel ruháztam fel. A farkasszemetnézést-kerülgetést, a kínos feszültséget Lőrinc széles gesztussal közbevetett mentő-kérdése oldotta fel:- Ismeritek egymást?! Bizonyára, hiszen kollégák vagytok, mérnökök: tán még a Műegyetemről...? A volt Térparancsnok (mintha emlékeiben kutatna — a kezét nyújtja. Bizonytalanul).- Valami rémlik...- Tán még a Műegyetemről. Alighanem - motyogom, elfogadom a felém nyújtott kezet; visszanyerem lélekjelenlétemet. A többi már „nem érdekes” s épp ez benne a rendkívüli, a megragadó: a kávékavargatás, a civilizált beszélgetés, óvatos puhatolódzás; napirendre- térés a múltak fölött (ne bolygassuk, még csak ne is célozzunk rá); semleges témák keresése. KL. Nagyon kínos összefutás volt? Nagyon. De csak pár másodpercig; s akkor is inkább a házigazdának, aki 225
