Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Rita Gombrowicz: Gombrowicz Európában (részlet) (Lőrinszky Ildikó fordítása)
azután, hogy a kis Ada hercegnő kendőjét elvesztette. Egy centiméteres ősz szakálla volt; arca bronzbarnának látszott. Forgott a ventilátor. Psina ezalatt az idő alatt a lakásban kószált leszegett fejjel, de már nem ment oda Wi- toldhoz, pedig akkor, amikor infarktussal feküdt, gyakran odament hozzá, hogy megnyalja a kezét. Hirtelen meghallottam, hogy a katedrális harangjai kilencet ütnek. Csodálkoztam, hogy ilyen messziről hallani lehet őket, és ezt meg is jegyeztem a levélben, amit éppen írtam. Rögtön ezután csengettek az ajtón. Nem vártam senkit. Kimentem ajtót nyitni, és a folyosón a félhomályban megpillantottam Izát egy nagy világos színű szalmakalapban. Halkan elmagyarázta, hogy Mme Charlotte megkérte, jöjjön el, mert Witold nagyon rosszul van. „Ki van itt?” - kérdezte Witold. „Iza” - felelte ő. De Witold nem válaszolt. Egy kicsit később bort kért. Iza velem jött a konyhába, és azt tanácsolta, hogy tegyek a borba cukrot és vizet. Nagy nehezen felemeltük Witoldot. Párnákat tettünk a háta mögé, hogy támaszkodni tudjon. Megitattam. Még mindig félálomban volt. Azt javasoltam Izának, hogy pihenjen le a kis vendégszobában, ami szintén a nappalira nyílt. Én a díványon elnyúlva virrasztottam Witold mellett. A szobában félhomály volt. Csak Witold lélegzése és a ventilátor zaja hallatszott. Aztán a légzése mélyebbé, szabályosabbá és erősebbé vált (kómás állapotban volt). Ez elég sokáig eltartott. Aztán csend lett. Megszűnt a lélegzése. Egyszerre léptünk oda hozzá. Iza megfogta a pulzusát. Semmi. Aztán kivett a táskájából egy kis tükröt, és Witold szája elé tette. Semmi. Felhívtam Marinov doktort, aki azonnal megérkezett. Megállapította a halált. Ez valamikor éjfél előtt volt, már nem emlékszem pontosan. Marinov segített ráadni Witoldra sötét berlini öltönyét. Witold hanyatt feküdt, teljesen elhagyatottan, törzse mellett elnyújtott karral, mennyezet felé fordított tenyérrel, békésen lehunyt szemmel. De kissé felálló haja, félig nyitott szája és kitágult orrcimpái dermesztőén széppé tették az arcát. Olyan volt, mint aki épp mozgásba lendül, mintha minden erejét megfeszítve igyekezne, hogy átugorjon egy akadályt. (Lőrinszky Ildikó fordítása) 210
