Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Rita Gombrowicz: Gombrowicz Európában (részlet) (Lőrinszky Ildikó fordítása)
nap félálomban volt. Felolvastam neki a leveleit és azokat az újságcikkeket, amelyekben az űrhajósokról volt szó. Másnap - 23-án - kicsit jobban lett. Bocsánatot kért tőlem, amiért megbántott előző este. „Soha nem szabad elfelejtened, hogy a betegség miatt van.” Reggel eljött Iza. Elmentem otthonról. Lengyelországról beszélgettek, ahol Iza három hetet töltött. Aztán Witold diktálni kezdett lengyelül egy levelet Milosznak, de nem tudta befejezni, mert újabb roham tört rá. Amikor hazaértem, egy nyugdíjas orvost vártak. Ez semmit nem volt hajlandó beadni Witoldnak, mondván, hogy nem ő a kezelőorvosa. Witold még mindig fulladozott. Végül megérkezett Marinov doktor. Iza egészen vacsoráig nálunk maradt. Átvittük Witold ágyát a nappaliba, mert a kis szobában túlságosan meleg volt. Itt töltötte utolsó perceit. Az ágyát a fal mellett helyeztük el, közvetlenül az íróasztala mellett. Witold marasztalta Izát, hogy töltse nálunk az éjszakát. Ez azonban lehetetlen volt. Másnap Charlotte megérkezett a kilences busszal. Witold két tojást kért tőle pohárban, „bécsi módra” elkészítve. Egyáltalán nem ehetett tojást, de Mme Charlotte már mindent értett, és Witold kívánsága szerint készítette el a tojásokat. Egész nap gyümölcslevet és friss gyümölcsöt tett elé, mindent, ami csak könnyíthetett rajta ebben a kánikulában. Egyikünk sem ment el otthonról, halk léptekkel jártunk fel-alá Witold körül. Öntudatánál volt, de nehezen beszélt. Megérkezett az orvos, és nyugtató injekciót adott be neki. A délelőtt vége felé sikerült ennyit mondania — és ezek voltak az utolsó hozzám intézett szavai - „Nehéz korszakra kell felkészülnöd, mert én legfeljebb egy vagy két évig élhetek még”. Erezte, hogy meg foghalni, de valahogy távolabbinak hitte a halált. Ebédre Mme Charlotte málnát adott neki, borba mártogatott cukordarabokkal. Witold többször elismételte, hogy jó. Aztán egy pohár vörösbort kért. „Milyen erős” - mondta, miközben megitta. Aztán: „Berúgtam”. Egész délután szunyókált. Amikor felnyitotta a szemét, odaadtam neki a gyógyszereit, amiket az asztmája miatt kellett szednie: aludrin-„pisz- tolyát”, a kis kék-fehér műanyag üveges Arphát és a sárga-fekete üveges Rinosterine-t. Meggyújtottam és odaadtam neki az eukaliptusz cigarettavégeket. Különös módon mindig megőrizte a cigarettavégeket. És akkor először nem értettem, mit mond. Gyenge és érthetetlen hangon beszélt. Rémülten kimentem Mme Charlotte-hoz a teraszra. „A gyengeségtől van, asszonyom. A nagy-nagy gyengeségtől” - ismételte, és jóságos tekintettel nézett rám. Én azonban semmit sem értettem. Witold keze erősen reszketett. Előkészítettem egy tablettát, és az ujjaim között tartottam, amikor azonban megpróbáltam beadni neki, durván kitépte a kezemből, és ő maga tette be a szájába. A vizespoharat is kivette a kezemből, ami többször meginogva felborult. A betegsége alatt általában nem tűrte, hogy bárki is hozzáérjen. Marinov doktor délután visszajött, és amikor kikísértem, a lift előtt halkan azt mondta: „Ez nem a szívétől van. Ez egy nagyon súlyos asztmás roham. A hőség nagyon legyengítette.” De én még akkor sem értettem semmit. Mme Charlotte este hatkor visszament Nizzába az utolsó busszal. Hét óra körül jött egy ápolónő, aki megint injekciót adott Witoldnak. Witold egyfolytában aludt, és hallottam, hogy nagyon nehezen vesz levegőt. Leültem, hogy virrasztás közben leveleket írjak. A nappaliban ültem az ebédlőasztalnál, ahonnan jól láthattam. Verejtékezett az arca. Csak egy fehér lepedővel volt betakarva. Fehér inget viselt sötétzöld selyemsállal a nyakán, amit tőlem kapott 209
