Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3-4. szám - Rita Gombrowicz: Gombrowicz Európában (részlet) (Lőrinszky Ildikó fordítása)

Január végén újra elkezdett pipázni és zenét hallgatni, írt a párizsi Kultúrának és a Cahier de l’Herne-nek. Egyedül járkált a lakásban Kosko botjával. Szeretett volna kimenni, de már nem tudta megmászni a két nagy lépfcsőt. Megpróbáltam elintézni, hogy liftet szereljenek az épületbe — eredménytelenül. Mme Blacas nem egyezett bele, hogy felszereljenek kívülre egy teherfelvonót. Witold egyébként is félt, hogy elesik. Beletörődtünk a gondolatba, hogy elhagyjuk az Alexandrine villát. Vence kijáratánál rátaláltam a Val-Clair rezidenciára, és március 28-án beköltöztünk. Egy kis modern épület harmadik (legfelső) szintjét foglaltuk el. Witold örült az új lakásnak, de alig használta a liftet. A betegség kezdett elhatalmasodni rajta. Kiszámította, hogy 17 betegségben szenved: szokásos bajain kívül lumbágója volt, a szájában tályog, szemgyulladás (sötét szemüveget hordott, mert zavarta a fény) stb. Ebben az időben ritkán beszélt a halálról, csak annyit mondott: „Legalább tudná az ember, mikor”. Január végén megkérte Dominique de Roux-t, hogy szerezzen neki egy revolvert, mert már korábban elhatározta, hogy végez magával, ha a fájdalom elviselhetetlenné válik. De már nem volt szó öngyilkosságról. Különös módon ő, aki annyira tisztán látta az állapotát, távolabbinak érezte a halált. És az utolsó hónapokban úgy küzdött az életért, mint egy oroszlán. A filozófiaórák és a Cahier de l’Herne mozdította ki fásultságából. Witold nem vállalta a filozófiaelőadások megírását, mondván, hogy ez „iskolás gyerekeknek való”. Dominique azonban táviratokkal és levelekkel bombázta: „Mondjon igent. Mondjon igent. Mondjon igent!” Es Witold legalább abba beleegyezett, hogy lediktálja őket. Szerencsére. Az igazság az, hogy haldoklott. Az akaratereje tartotta életben. És Dominique jól érezte, hogy a fizikai leépülésnek ebben a szakaszában egyedül a filozófia képes lecsillapítani és megmozgatni a szellemet. Dominique tehát velem együtt iskolába járt. Májusban és júniusban többször nálunk lakott, és minden szempontból részt vett az életünkben. Az első órákat Kantról Witold kis szobájában tartottuk — ő az ágyában feküdt. Az a hosszú szürke köpeny volt rajta, amit az utolsó napokban is hordott, pedig rettenetes volt a hőség. Fejét könyökére támasztotta, szeme előtt ott voltak argentínai előadásainak megsárgult jegyzetei, de nem nézett a papírokba, emlékezetből beszélt, lassan és világosan, hogy legyen időnk jegyzetelni. Csodálatos tanár volt, eleven, pontos, lényegre törő. Vele szemben ültünk, és a térdünkön írva jegyzeteltünk. Még most is látom, ahogy Dominique lehajtott fejjel, figyelmesen ül, türkizkék tintás tolla fut a papíron. Én aztán rögtön mindent le is gépeltem, Dominique pedig „olvashatatlan” kézírásával kitöltötte az üres helyeket. A többi óra a nappaliban volt. Néha Iza vagy Witolda, aki épp nálunk járt, csatlakozott hozzánk. Az utolsó órát a strukturalizmusról már nem tudta megtartani, pedig ez a téma különösen közel állt hozzá. Az étkezések után, amikor felálltunk az asztaltól, Witold Dominique-ra és rám támaszkodott, Mme Charlotte a hamutartót és a gyógyszereket hozta utánunk, leghátul Psina apró kis tappancsai hallatszottak a kövezeten. Witold azt mondta: „Ez Lear király kísérete!”. Május 23-án eljött Michel Pollac, hogy műsort készítsen a „Bibliothéque de Poche” tévésorozat számára. Júniusban Dubuffet utoljára járt nálunk. Melville-ről beszélgettek, akit mindketten csodáltak. Napoléon Murát herceg, Dominique egyik barátja is eljött, hogy velünk töltsön egy vasárnapot. Lenicáék. És Witold halála előtt három héttel nálunk volt Jacques Rosner, aki a Chail207