Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3-4. szám - Rita Gombrowicz: Gombrowicz Európában (részlet) (Lőrinszky Ildikó fordítása)

az esküvőnket, ami december végére volt kitűzve. Az előző nyáron jutott eszébe, hogy megházasodik és rendezi a dolgait. írt a bátyjának Lengyelországba, hogy megkapja a szükséges papírokat. És írt a szüleimnek, hogy „megkérje a kezemet”. Az államügyésztől különleges engedélyt kaptunk, hogy otthon tarthassuk meg az esküvőt. Witold rendelt egy tolókocsit, hogy szabadon mozoghasson a lakásban, és részt vehessen az „ő” esküvői fogadásán az ebédlőben. Az esküvő december 28-ára volt kitűzve. Paczowskiék eljöttek, hogy velünk töltsék az ünnepeket. Ok voltak a tanúk. December 28-án 11 órakor a polgármester képviselője, M. Fouledeau megérkezett a hivatal titkárnőjével, Mile Michellel és egy szolgálati egyenruhás hivatalnokkal. Míg az előszobában készülődtek, mi négyen vidáman és fesztelenül üldögéltünk a nappaliban. Witold sötét szemüveget viselt. Egyáltalán nem úgy festett, mint egy beteg, inkább úgy, mint egy balesetet szenvedett pilóta vagy tengerész. M. Fouledeau egyszer csak belépett a szobába, ünnepélyes pózban, dereka köré nemzeti színű szalag volt csavarva. Mile Michel a hivatalos iratokat hozta, az egyenruhás meg vigyázzba állt az ajtó előtt. Képtelenek voltunk uralkodni magunkon: eszelős nevetés tört ki belőlünk. Witold szedte össze magát a leghamarabb. A szertartás egyszerűen folyt le. M. Fouledeau felolvasta a hivatalos szöveget, s amikor ott tartott, hogy a feleség engedelmességgel tartozik a férjének, Witold félbeszakította, és felém fordult: „Mostantól kezdve mindig nekem lesz igazam”. Aztán átmentünk az ebédlőbe, ahol egy kis fogadást tartottunk. Pár nappal később Christian Bourgois meglátogatott bennünket két ikerfiával, Etienne-nel és Nicolas-val, akik akkor nyolcévesek voltak. Ez a két elbűvölő kisfiú belépett Witold szobájába, kezükben hatalmas tálcát tartottak, rajta száz sziruppal bevont mandarin volt, mint száz aranygolyó. Witold elérzékenyült e megható szertartás láttán. Aztán január elején Dominique de Roux is megérkezett az Egyesült Államokból. Hogy Witoldot szórakoztassa, kitalálta, hogy könyvei dedikált példányait elviszi de Gaulle tábornoknak. Az este a dedikációk megfogalmazásával telt — Dominique remekül szórakozott. „Kedvesem — írta Witold a tábornoknak —, ne foglalkozzon a tömeggel. Ön mindig kimagaslott belőle. Isten Önnel, öregem!” „De Gaulle tábornoknak, azaz Franciaországnak (bocsásson meg ezért a szolgai ajánlásért. A családom négyszáz év óta mindig térdet hajt a hatalom előtt)”. „Ki vagyok én, hogy önnek ajánljam ezt a könyvet? Generálisan remegek, generálisom.” Witold tényleg remegett, mert elképzelte, hogy a tábornok este fáradtan hazaér, az asztalán ott találja a Ferdydurkét, felnyitja, és meglátja ezeket a groteszk fogalmazványokat. „Jaj, kedvesem, csak nehogy elolvassa!” Megittuk az utolsó üveg pezsgőt. Dominique másnap elutazott.

AZ UTOLSÓ HÓNAPOK

Az „ünnep” véget ért. Elmúlt a hősies erőfeszítés mámora. Az orvosok kijelentették, hogy Witold szíve meggyógyult: az infarktusnak nem maradt nyoma. Most meg kellett tanulni másképp élni, vasfegyelemmel megvívni a mindennapok harcát a szürkeségben. Mindennap kezelések, masszázs, injekciók, só nélküli diéta stb., gyengeség, egyhangúság, unalom. Egy hónapig volt ágyban, és két hónapig nem dolgozott. „A másvilágból térek vissza” - mondta.

206