Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Rita Gombrowicz: Gombrowicz Európában (részlet) (Lőrinszky Ildikó fordítása)
INFARKTUS ÉS ESKÜVŐ November 18-án reggel nyolc körül Witold hívott, hogy telefonáljak Marinov doktornak. Éles fájdalmat érzett a mellkasában, és a bal karja olyan volt, „mint egy cső, amiben nincs levegő”. Keresztben feküdt a már rendbe rakott ágyon, teljesen felöltözve, befűzött cipővel, lába a levegőben. Arcát a fal felé fordította, ujjai közt egy hajtincset csavargatott a tarkóján. Marinov doktor - akinek lakása és rendelője tőlünk néhány utcányira volt - gyorsan megérkezett, és injekciót adott Witoldnak, hogy csillapítsa a fájdalmát. Witold jókedve rögtön visszatért. Pihenéssel töltötte a napot. Úgy tűnt, hogy elmúlt a veszély. Éjfélkor újabb roham. Marinov doktor, akinek dolga volt, megkért, hogy virrasszak Witold mellett, de ő nyugodtan aludt. Másnap kora reggel Marinov megjelent J. Guillemaut doktorral, egy nizzai kardiológussal, aki megvizsgálta Witoldot. A két orvos félrevonult az ebédlőbe, és hosszasan tanácskoztak. Aztán kijelentették, hogy koszorúverőér-problémáról van szó, és megmondták, mi a teendő: két hétig mozdulatlanul ágyban kell feküdni, különleges, só nélküli diétát kell tartani, vizsgálatok, kezelések, gyógyszerek, bérelni kell egy gumimatracot, folytatni az asztma miatt szükséges kezelést stb. Ápolónők voltak a segítségemre. Iza főleg a só nélküli ételek elkészítésében segített. És Iza küldte el hozzánk a házvezetőnőjét, Charlotte Caire-t, egy erővel és bölcsességgel teli hegyvidéki asszonyt, aki hetente három napot nálunk töltött egészen Witold haláláig. Vele biztonságban éreztük magunkat. Witold - azalatt a két hét alatt, amikor élet és halál között volt, sőt egészen december végéig - meglepően viselkedett: sztoikus volt, megőrizte a hidegvérét, s még valami ironikus derű is volt benne, mintha azt mondta volna: „Hát ez van”. Természetes és nyugodt maradt a halál előtt. Egyetlen egyszer mormolta gyorsan: „Jaj, doktor, félek”, és egy pillanatra úrrá lett rajta a pánik. Aztán újra felvette azt a kedélyes tónust, amivel valami egészen képtelen légkört teremtett. Viccelődött az ápolónőkkel és az orvosokkal. Marinov doktor megkérdezte, érez-e fájdalmat. „Doktor - válaszolta ő -, amikor fáj, akkor érzek, amikor nem fáj, akkor nem érzek.” Vagy Guillemaut doktornak, aki úgy találta, hogy hasonlít Hemingway-hez: „Ki nem állhatom Heming- way-t”. Egy rádiót kapott tőlem ajándékba, könnyűzenét hallgatott, s közben fölemelte a karját, hogy rohamot szimuláljon. Nyugodtan beszélt nekem a betegsége és az életműve közötti kapcsolatról. „A betegségem bensőséges és titokzatos szálakkal kapcsolódik az írásaimhoz. Az írásaim azonban nem jutottak el egy olyan csúcspontra, hogy bele kellene halnom. De nem csodálkozom. Biztos voltam benne, hogy egyszer bekövetkezik. Ha most nem halok meg, akkor minder, rendbe jen. A haláltól egyáltalán nem félek, de a fájdalomtól igen.” Aztán a huszonhatodik napon, mivel képtelen volt tovább fekve maradni, a nadrágját és a gumitalpú cipőjét kérte. Tíz percig sétált az ápolónő karjára támaszkodva. Mme Charlotte és én minden nap sétáltunk vele. A vállamra tette a kezét, s mivel nekem szükségképpen hátra kellett lépnem, hogy ő előreléphessen, egyik nap, amikor kicsit gyorsabban léptem hátra, felragyogott az arca: „Észrevetted, hogy táncolunk?” Hosszan felnevetett, furcsa, em- fizémás zörejt hallatva, anélkül, hogy hangosan kitört volna belőle a nevetés. Sohasem nevetett hangosan. Minden nap táncoltunk hát egy kicsit, és vártuk 205
