Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1-2. szám - VALLÁS ÉS KÉPZŐMŰVÉSZET - Tót H. Zsolt: Lebegés az űrben - Krasznahorkai László: A thézeus-általános
TÓT H. ZSOLT Lebegés az űrben KRASZNAHORKAI LÁSZLÓ: A THÉSEUS-ÁLTALÁNOS Korunk szóbeliségének uralkodó műfaja, árulkodó módon, sőt tünetértékű jellegzetességként: az előadás. Olyan időket élünk, amikor nincs érkezésünk gyűjtő hatású szónoklatokra, s nincs szükség hűvös emelkedettségű ünnepi beszédekre, ezek helyett immár a hétköznapi boldogulás fortélyait oktató előadások szaporodtak el, már-már túlzott mértékben is. Ma mindenki, aki csak egy kicsit is ad magára - tekintet nélkül arra, van-e megfelelő előképzettsége — előadást tart, s így, akár tudtán kívül is, a kérkedés szokványosán emberi bűnébe esve nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az előadás szó értelme kiüresedjen és parttalanná váljon. Krasznahorkai László legutóbbi, fiktív előadásokat tartalmazó prózakötete hátteréül tehát a szóbeliség műfajainak jelenlegi felkavarodott, de egyszersmind elszínte- lenedett léte szolgál. Az auktor-orátor metamorfózis vállalásakor persze a szerző nem tesz engedményeket, a népszerűsítő jelleg térhódításának napi közegében is veretes nyelven, önmagába mélyült alapossággal fejezi ki mondanivalóját, még akkor is, ha tudja, mindez önsorsrontás, hiszen, mint mondja: „az efféle beszéd, mint az enyém, valahogy nem köti le a korszak hallgatójának figyelmét... ami tehát ebből az irányból jön felé, azt ez a hallgató unja, és azért unja, mert nem érti, hogy miért nem teszi túl magát valaki, egy előadó... azon, hogy az emberek világa az vagy közönséges, vagy hazug, vagy közönséges és hazug, együtt.” Az ebben az írói világban jól ismert rezignált hangvétel ezúttal egy képlékeny és bizonytalan kommunikációs szituációban kap helyet. Az előadó egy kiismerhetetlen, kafkai homályban maradó szervezet, egy „titkos akadémia” előtt szerepel, anélkül, hogy biztos ismeretei lennének afelől, miért esett őrá a választás, s mi az, amit meghívói elvárnak tőle - ezen körülmények világos érzékelését talán egy Wim Wendersre utaló filmes asszociáció is megkönnyítheti, gondoljunk csak a Párizs, Texas híres vizuális látomására, a Nastassja Kinskit önként vállalt fogságba ejtő peep-show üvegkalitkájára. Ebbe a szorongatóan kényelmetlen helyzetbe azonban az előadó minden vita nélkül, önszántából merül alá, s változatlanul fenntartott ellenérzései dacára is mintegy belesodródik a meghallgatások rejtélyes rendszerébe. E megadó magatartás alapja minden bizonnyal egy sorsközösség érzése lehet, amely láthatatlan szálakkal ugyan, de némiképp összeköti egymással az előadót és a titkos akadémia tagjait: a búcsúzás belső lelkiállapotának átélése. A meghívók egy ízben nyíltan le is szögezik, hogy szerintük az előadói estek „mindkét oldalán búcsúzók foglalnak helyet”. Az előadó ezt követően ebbe a közlésbe kapaszkodva, s ezt a szellemi jelzőfényt követve, az addigi találkozások tapasztalatainak összegzésekor már hosszas elmélkedésben tesz kísérletet, hogy értelmezze ezt a közös lelkiállapotot. Az ő tudatában felrémlő vízió szerint az akadémikusok a világ „titokzatos grandiozitásának” kutatásától búcsúzva immár saját, „kitüntetett helyüket” keresik az univerzumban, szemben vele, aki a „korlátlan és közömbös természet” képzeletbeli feldíszítésétől búcsúzva visszazuhant „a kilátástalanság unalmába süppedt világ leghétköznapibb színterére”. E filozófiai horror végső tanulsága így egy csüggesztő felismerés, amelyet az előadó, ha kénytelen-kelletlenül is, de elfogad és fennhangon is megfogalmaz: „azért ígérek olyan keveset, mert nincs miből ígérgetnem. 186
