Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1-2. szám - VALLÁS ÉS KÉPZŐMŰVÉSZET - Tót H. Zsolt: Lebegés az űrben - Krasznahorkai László: A thézeus-általános
Önök mögött ott az univerzum, ha nem létezik is. Énmögöttem meg, ha létezik is, csak a semmi, és megint a semmi.” A búcsúgondolatok és a búcsúbeszédek elvont rokonsága azonban nem ad mentességet az előadó számára, akit második fellépése után az akadémikusok, ha barátságos és udvarias formában is, de rabságra, talán örökös rabságra kárhoztatnak. A harmadik előadását megtartó fogoly, meglehetős egykedvűséggel törődve bele az elkerülhetetlenbe, lehetőségei közt helyesen tájékozódva így már ki sem áll elvesztett szabadsága visszanyerése érdekében, mindössze egyetlen kérdésben, honoráriuma kérdésében ma- kacsolja meg magát. Kérlelhetetlen szigorral ragaszkodik ugyanis ahhoz, hogy, méltányos ellenszolgáltatásként, néhány elemi szükséglete még a fogság körülményei között is kielégíttessen. A gyerekkori emléktárgyakra, kétszázhúszezer méter fonalra és egy revolverre vonatkozó végső kérelem a maga magyarázat nélkül maradó, abszurd talányosságával azonban fényt vet Krasznahorkai László „előadásszövegeinek” legfőbb technikai sajátságára: a kifejtettség és a kifejtetlenség ellentétének tudatos alkalmazására is. E három elöadásnyi prózában ily módon szembeszökő a különbség a felvetett retorikai ötletek és szemléltető példák kifejtettségének mértékét illetően: a három akadémiai meghallgatás három fő témáját, a szomorúságot, a lázadást és a tulajdont rendre egy vagy több „tanmese” segítségével közelíti meg az előadó, aki e „tanmesék” értelmének kibontásakor viszont már eltérő buzgalommal jár el. A kék hullámbádogból készült szállítójárműben mutogatott bál na, és a peron tiltott zónájából a sínek közé vizelő öreg clochard emlékképének felvillantásából például hosszas fejtegetésekre hagyatkozva, világos gondolatmenettel és alapos érveléssel jut el a szomorúság vagy a lázadás végső kérdéseinek feltételéhez. Más esetekben azonban, így a postai sorkígyót feltartó, táviratot fogalmazó és újrafogalmazó nő, vagy az Oki- naván felfedezett, röpképtelensége miatt a földön bujkáló ismeretlen madár példázata esetében jórészt kifejtetlenül hagyja azokat az összefüggéseket, amelyek e képek meg- idézését szükségessé tették. A más helyeken oly gondossággal megépített eszmei alapzat olykori elhagyása szinte lebegtetni képes ezeket a sugallatos történetdarabkákat — s így ezek az előadásrészletek, miként filozófiai értelemben maga az előadó is, az űrben lebegnek. Az űrben, amelyet érzéseink és képességeink szerint már önmagunknak kell kitöltenünk anyaggal. Az előadó, amikor első alkalommal néz szembe közönségével, önmagát lekicsinylő mentegetőzésekbe kezd: „nem vagyok én a szakértője semmiféle kérdésnek, mert nincs a kezemben semmi, de semmi, ami másnak érdekes lehetne, ráadásul elharapom a szavak végét, hadarok és túlságosan, szinte a tapintatlanságig halkan beszélek, csupa- csupa hadarás meg motyogás, akkor meg minek az egész". Ez az egész, mindez a hadarás és mindez a motyogás végül mégis, az előadó minden kételye ellenére is képes megutaztatni a hallgatóságot az űrben. Az űrben, amelyben az előadás legszebb részletei lebegnek, s az űrben, amelybe maga az előadó zuhant - ahonnan a „kis dolgok öröme” helyett csupán a „kis dolgok csömöre” látszik. Krasznahorkai László legújabb könyve tipikus ötlet-próza, olyasfajta lelemény tehát, amilyennel modern, posztmodem irodalmunk más képviselői is előálltak már. Az ilyen kísérletező kezdeményezések legfontosabb ismérve az egyszeriség és a megismé- telhetetlenség; egy meghökkentő, többnyire formai ötlet - miként most az előadásszövegekből összeállított konstrukció - kidolgozása és művé formázása. Éppen az ötlet-prózák olvasásakor jó viszont azt látni, amit A Théseus-általános is felmutat, vagyis hogy a formailag folytathatatlan trouvaille mélyébe kivétel nélkül átöröklődnek az életmű ismert jellegzetességei. Látni: ha az ötlet nem is, de az író mindig ugyanaz marad. (Széphalom Könyvműhely, 1993) 187
