Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 1-2. szám - VALLÁS ÉS KÉPZŐMŰVÉSZET - Olasz Sándor: Egy szelíden szomorú könyv Ferdinandy György: A francia vőlegény

levezetni. Itt viszont időrendi és oksági folyamat nem köti az elbeszélő kezét. Nincs szabályos történet. A csapongó-szemlélődö monológ látszólag mellébeszélő, fecsegő, valójában nagyon is meggondoltan körülíró, a témát szinte észrevétlenül bekerítő. Ferdinandy a ráérős, elkalandozó, mégis feszes tartású, szemérmesen őszinte, szomorkás vallomás emlékező elbeszélésében hozza létre, ami az eseményekben (legyenek azok jelentősek vagy jelentéktelenek) egyébként föllelhetetlen. Csöndes, visszafogott hangon beszél minden részletről, egyikre sem esik hangsúly, mintha a novellák tárgya az emlékdarabkák kutatása, összerakása volna. Ennek az amerikai minimalista prózát idéző technikának a magyarázat, az elemző értékelés helyett a szemlélő-regisztráló megfigyelés a jellemzője. A narrátor valójában azért csökkenti szerepét, mert a maga és a befogadó világát így kívánja közelebb hozni.

A Ferdinandy-novellában sokféle elem (meditáció, emlékezés, confessio, helyzettanulmány, naplójegyzet, vázlat) keveredik. Töredékekből építkezik, s az említett műhelyvallomásban is azért úja: „Az idegen valóság azonban gyakran darabokra tördel- tette velem a műfajokat”. A vonalszerűség megtörése, a fragmentum-jelleg (de jóformán csak ez) valóban Mészöly újabb írásaira emlékeztet. („... olyan vonalakra van szükségünk - írja Mészöly -, melyeket nem húzhatunk meg határozott szabály szerint, csak ponttól pontig.”) Az egyes írások műfaja helyett a könyv műfajáról célszerű gondolkodnunk, mivel - bármilyen helyen és időben vagyunk - végül is ugyanannak az egyébként megközelíthetetlen és kimondhatatlan dolognak a variációival találkozunk. A novellafüzér darabjai valahol elindulnak és valahol befejeződnek, de a kezdet és a vég között nincs ív, nincs fejlődés. Ferdinandy azt a modem poétikai elvet ismeri föl, hogy a dolgok nem egymás után történnek velünk, következésképpen azt sem tudjuk, hogy egy történet hol kezdődik és hol ér véget. Azt, ami van, legföljebb körülírhatjuk, de végső igazságokat aligha mondhatunk róla. Ferdinandy tudja, hogy a mégoly gazdag epikusi tehetség sem képes igazán visszaadni, mi hogy is volt valójában. Milyen volt a család ötvenes évekbeli nyomora, amikor saját villájuk garázsában laktak? Hogyan élhettek abban a tudatban, hogy a szülőhazába talán sosem jöhetnek vissza? Mit jelent idegen asszonyt feleségül venni, és milyen az apai fájdalom? Hogy lehet valaki magyar író a teljes nyelvi elszigeteltségben? Micsoda furcsaság az európai kultúra és civilizáció történetét tanítani Puerto Ricoban? Az elbeszélő elégikus hangjából talán az „elbeszélés nehézségeinek” tudása is kihallható.

„Későn jött nekem ez az új világ. Időközben bánattá szelídült a kétségbeesés, az első idők gyilkos fájdalmából már csak valami szelíd szomorúság, a jóvátehetetlen dolgok monoton, egyhúrú melódiája maradt.” Lemondás, rezignáció és befelé fordulás? Lehetetlen nem látnunk az önmagára találás, a hontalanságban és kallódásban föllelt hivatás jeleit. A francia vőlegény dokumentált hitelű novellisztikus írásai, derűs bölcsessége arra vallanak, hogy Ferdinandy valami nagyon fontosat tud az életről. Látszólag eszköztelen, de szinte mondatról mondatra kiérlelt, megszenvedett beszédmódja miatt is előkelő helye van a mai magyar prózában.

(Magvető Könyvkiadó, 1993)

185