Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1-2. szám - VALLÁS ÉS KÉPZŐMŰVÉSZET - Erdődy Edit: Ottlik Géza: Buda
ERDODY EDIT Ottlik Géza: Buda Évtizedeken át a magyar irodalom élő legendája volt. S nemcsak a készülő Buda — Ottlikot s egész életművét, s legfőképpen persze az Iskola a határont a legendák aurája, fénye vette körül. Hogy az Iskola... nemcsak a poétikai megalkotottságnak, hanem az etikus magatartásnak is mércéjévé, példájává emelkedett a magyar irodalomban, abban kétségkívül szerepe volt - s ezt csak a legutóbbi években mérhettük fel igazán - a szabadsághiányos, az identitást veszélyeztető, béklyózó viszonyoknak; ez a könyv a belső szabadság kiküzdésének iskolája is, s mint ilyen, metaforikus érvényű példázatként működhetett az olvasóban. Ezért is szinte példátlan hatása a következő írónemzedékekre. El lehetne gondolkodni azon, vajon miért várta mindenki az Iskola folytatását - annak ellenére, hogy az lezárt, kerek egész, tehát folytathatatlan. Az író persze maga is táplálta az Iskolát valami módon folytató, új mű legendáját. A készülődés, várakozás állapota állandósult s ennek csak az író halála vetett szomorú véget. A poszthumusz mű, a várva várt Buda, végül is Lengyel Péter jóvoltából láthatott napvilágot — ő rendezte sajtó alá, az író hátrahagyott kéziratai alapján. Lengyel Péter szavai, mely szerint „E könyvnek, melyet az olvasó a kezében tart, minden szava Ottlik Gézáé. E könyv Ottlik Géza Buda című munkájának minden szavát magába foglalja” — azóta már beépültek az Ottlik-legendakörbe. S ez nyilván teljesen igaz. Mégsem tekinthetjük a Budát, melyen az író haláláig dolgozott - tehát feltehetően maga sem tekintette elkészült, befejezett műnek - az író szándéka szerinti végleges szövegnek. Ám mindezt tekintetbe véve sem tehetünk mást, mint hogy elfogadjuk a regényt olyannak, amilyen. Olvasni, elemezni csak azt a művet lehet, amelyet a körülmények kényszere és Lengyel Péter áldozatos munkája a kezünkbe adott. A lehetséges és a valóságos mű közötti mindenfajta viszonyítás és különbségtevés, a szöveg autenticitásán való töprenkedés teljességgel értelmetlen. Nem kerülhető meg azonban a két regény, az Iskola és a Buda viszonya. Lengyel Péter hangsúlyozza, hogy a „Buda ... az Iskola a határon folytatása. De nemcsak folytatása, hanem - a regény belső idejét tekintve - előzménye is, legfőképpen azonban új regény, saját, független, zárt világgal. Befejezett egész.” Nem állapítható meg, hogy mennyivel ad teljesebb, vagy más élményt a Buda az Iskola... ismeretében, mint anélkül - lévén hogy ez utóbbit nincs módomban kipróbálni. Nyilvánvaló azonban, hogy a Buda regényvilága nagyrészt azonos az Iskoláéval - ugyanazok a szereplők tűnnek fel, s számos életmozzanat is megismétlődik benne. Folytatás tehát, bár nem lineáris, kronologikus. Az Iskola feltehetően magának az írónak is mérce, példa volt - s az áhítatos várakozás is inkább nyomasztóan, mint felszabadítóan hathatott rá. A folytatás erkölcsi kényszerét persze belső tartalékok is táplálták: az Iskola világa hatalmas és tágas volt, magaslati pontjairól messzire nyílt a szemhatár. A katonaiskolai évek, melyeknek eseménysorozata a regény gerincét adja, kellő epikus távlatból jelennek meg. A halhatatlanná tett szereplők: Bébé, Medve, Szeredy és a többiek egy hosszabb, lezáratlan életfolyamatba ágyazva elevenednek meg. Élettörténetük korlátlanul bővíthetőnek látszik - vissza és előre az időben. Ez a két életszelet: a kisgyermekkor és a katonai föreálban töltött évek adják a Buda epikus anyagának nagyobb hányadát, kibővítve a későbbi: a felnőttkori és öregkori évtizedek egyes életmozzanataival. 181
