Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1-2. szám - Határ Győző: Életút 2.
közt - hogy nem volt-e bevett szokás vöröszászlórendes, oszlopos párttagok közt, szerelmi boldoggáavatás-és-elélvezés közben egymást elftársazni). KL És mi lett az épületrekvirálásból, székházak helyreállításából? Semmi. Le se sajnáltak; de gyermeteg játszadozásuk bizonnyal komolyra fordult s nem egy közülük ott-és-akkor vetette meg a lábát a sztálinista magyar kompártban. Jómagam csak derék szüléimét sajnáltam, akik egész éjszaka remegtek értem; pedig tudhatták, milyen débrouillard vagyok s mény- kűre-kacsingató csalán, amék biztos a dolgában. De látod, amilyen tarka szőnyeg az én krónikám, ilyen tarka volt az élet, a nagy ide-oda futkosásban, hogy megkeressük-megtaláljuk egymást. S ha már tragédiákról is be kell számolnom, hadd vegyem ezt előre: ezt a kettős szerelmi tragédiát, amelynek szemtanúja voltam s hogy épp arra jártam, az ugyanolyan véletlen, hogy a viruló 18 éves Ibolya akkor ugrott fel otthagyott holmijáért a Jókai utca 1-be, amikor nem kellett volna. Megigéző szép virágszál volt Ibolya, megjárta a poklokat s az utolsó pillanatban sikerült „védettként” elhelyezni a Svéd Ház lakóemeletein. Igaz-e, hogy 16 éves fejjel „örök hűséget” fogadott a nála 25 évvel idősebb N. Z.-nek, ezt leellenőrizni nem tudom; mindenesetre N. Z. így gondolta; így tartotta számon akkor is, amikor a Kárpátokban, egy partizánalakulat élén a németek hátában vasutat robbantott, aknákat telepített. 1945. április 3-án elesett Kassa, ahol nyomban ideiglenes csehszlovák kormány alakult, 4-én elesett Pozsony és a pozsonyi születésű N. Z., mint az újjászülető csehszlovák reguláris hadsereg kapitánya, erősen deresedő fejjel, új uniformisában daliásán feszítve, május 1-jén belépett a Jókai utca 1. kapuján, hogy meny asszony át-és-j egyesét, Ibolyát „hazavigye” Pozsonyba. Ibolya, vesztére, nemcsak hogy kiábrándult az öregedő férfiből, hanem elkövette azt a hibát, hogy „szerelmükre”, arcára, adott szavára alig emlékezett. Hogy a száján kiszaladt-e a vallomás és igazán talált magának másvalakit, vagy a partizánkapitány csak gyanúba vette-é, nem tudni. Az én rekonstrukcióm szerint szóváltás támadt kettejük között, Ibolya le akarta rázni a régmúltból előtoppanó amorózót és a második emeletről szaladni kezdett lefele. N. Z. oldalt lökte a rimánkodó nagynénit - az unokahúgomat hagyja békén!, fényes nappal!, arcátlanság! - utánavetette magát a menekülő lánynak, hármasával véve a fokokat, hogy egy lépcsőkaron le is bukfencezett, de a sarokpihenőn talpra ugrott; a félemelet magasságában érte utol a lányt, a háromkarú lépcső közepénél; előrántotta szolgálati oldalfegyverét és testközelből, pisztolyával háromszor belelőtt. Ibolya azonnal összerogyott, mintha kirúgták volna alóla a lábait, oldalt levágódott, hogy haja és fél karja a korlát alól előlógott, és előérzetében a világból már mit sem látva, csak magát, veszékelni kezdett s amíg bírta, ezt kiáltotta:- A vé...! A vérem! Folyik a vérem! Elfolyik! A vé...! N. Z., a partizánkapitány a harmadik golyót a fejébe röpítette. Alálógó fejjel, melynek lőtt sebéből patakzott a vér, keresztben végigvágódott a lányon. S hogy a vérük összekeveredett-e és egyesültek vajon a halálban, holott Ibolya még akkor sem akarta... ki tudná rá a feleletet? Ott termett a lány rokonsága, piszkolta, átkozta, ütlegelte a partizánkapitány hulláját, aki szerelemönzőn, lelkiismeretlenül elcsíkolt egy fiatal életet. S mivel Május elsején történt, a lány figuráját elneveztem Maientau-nak - ha kedved tartja, megkeresheted 7
