Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1-2. szám - Határ Győző: Életút 2.
„Májusharmat” történetét HELIÁNE című regényemben, amely 1946-ban keletkezett. KL No lám, már megeredt a krónikás nyelved, s nem is kell nagyon biztatni, ösztökélni... Hát nem azzal az ösztökével, amellyel a lecövekelt öszvért szokás. Elhadd már, Lorcsikám: lerí rólam - lerí a szövegről! -, hogy tele vagyok gátlásokkal... KL Gátlásokkal? És miért?! Mindezt mintha már hallottam volna: magamtól, magamról, magamban, ezerszer. Ízelítőt is adtam belőle DE NOBIS FABULA című kisprózámban KL Tudom, meg is jelent RÓLUNK SZÓL A TÖRTÉNET című háromkötetes kispróza-gyűjteményedben, de már előbb is - így igaz. Ez régi dal - ismerem már! - hogy ne is Verdivel szóljak, hanem inkább Terentiússzál, a Phormióból: Cantilenam eandem canis; hogy én is mindig ugyanazt az ócska dalomat fújom s méghozzá meíyminő szomorút... KL Pezsdül az élet! Hát van még szomorúd? Pezsdül-pezsdül; de még van. Az egymás-keresése. És nem-találása. „Szervezkedésünk” egyik alappilléréről, Ágoston Gáborról kiderült, hogy alig szállították át a sátoraljaújhelyi fegyházból a komáromi várbörtönbe, a kazamaták levegőtlenségét a tüdeje nem bírta, és egyre gyötrelmesebb asztmarohamok közepette elvitte a fulladásos halál. Zárkatársai hozták a hírt, olajbarna bőrű szép menyasszonya kisírta a két szemét utána s vigasztalt)atatlanságát nem is törhette meg semmi, csak a könyörtelen vigasztaló: az idő; nemsokára férjhez is ment - de, Kiplinggel, ez már egy más történet. „Szervezkedésünk” másik oszlopa, Kelen Tibor, testi-lelki jó barátom, megrendítő körülmények között pusztult el a mauthauseni haláltábor politikai részlegében. Mint mérnök, a bányairodán dolgozott, a fegyencteléptől tíz kilométernyire. Hogy rabtársai a csikorgó hidegben ne fázzanak, minden este negyedmázsa szenet vitt a hátán a táborba: azzal fűtöttek, s az őr, a kísérő, szemet hunyt. Egy ilyen alkalommal, a zsák terhe alatt verejtékezve, a cudar időben átfázott és másnap már nem kelt fel. Még hallhatta az ágyúzást, a felszabadítók ott jártak közel. Öt nap múlva tankok gázoltak keresztül a szögesdrótkerítéseken, társai bujkáló keretlegényeket hajkurásztak, de őt már az amerikai katonaorvosok nem tudták megmenteni; utolsó három napját átaludta mély kómában s tán nem is tudta, hogy felszabadult: a tábori kórház ágyán kiszenvedett, elvitte a tüdőgyulladás.- Kik temették el? És hol? Józsi bácsi (Kelen József, a néhai Külkereskedelmi Hivatal egykori főosztályvezetője), a papa, megroggyant, összetört öregember csak a fejét ingatja: nem tudni. Mint aki attól fél, hogy ha megszólal, elbuggyannak a könnyei. A felesége nem restelli, hogy nem tudja türtőztetni sírását és feljaj dúl:- Hiszen mindig is olyan érzékeny volt a meghűlésre az én drágám!- És a kishúga: Marika? A Margit-híd budai hídfőjénél, az előkelő bérpalota nagy lakásában, melynek erkélyes, sokablakos szobasora a Gülbaba kertjeire nézett: oda. A párizsi dáma, aki ígérkezett belőle, a gazellatestű kamaszlány, aki a padlóra fektetett könyv felett olvasást színlel s egyszeribe a feje fölött franciául beszélő „nagyoknak” fricskahangon odaszól: „úgy is tudom, mit beszéltek”. Az óvóhelyről, 8
