Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 12. szám - Lőrinczy Huba: "Azt hiszem, csak külön és egyenként tehetünk valamit" - Márai Sándor - Vasárnapi krónika

lenben” (107.), szívósan munkálkodnunk, polgárosodnunk kell, ezért mutatja föl a szerző a szorgos kassai patríciusok példáját (86—89.), s át kell itatódnunk valódi kultúrával, ezért kerül szóba itt is a „nemzetnevelés” parancsoló szüksége, s hangzik el a jámbor óhaj: a betiltott rémregények és „a hazafias ponyva” helyett adjanak a tömegek kezébe „...filléres és füzetes világirodalmat” (216-220.). Az a Márai javasolja ez utóbbit, aki már 1941-ben pontosan látja a - ma így mondanók - „Gutenberg-galaxis” alkonyát (185-186.), s mégis hinni szeretné, hogy a könyv a megmentőnk (185-188.), hogy csak a könyvek által mehet a világ, Európa, így a magyarság is elébb (Gondolatok a könyvtárban: 212-215.).

Mi lesz aztán? - kérdi szorongva az egyik, 1939. október 1-jén megjelent tárca címe (94.).,Aztán”, vagyis a világháború végeztével. A Vasárnapi krónikában — mellékesen, odavetett ötletként - előbukkan az az eshetőség is, amely, sajnos, hat esztendő múltán valóra vált: ,Arról van szó, hogy talán kettéoszlik a világ, megoszlik a világuralom, lesz egy keleti és lesz egy nyugati Európa” (90.). Borúlátó pillanataiban (például: 123- 124.) Márai megengedi azt is, hogy kontinensünk - hasonlatosan Strassburghoz - kihal, s néma városaiban „...csak a tábori csendőrök csizmáinak kopogása hallatszik, vagy egy tank zöreje, vagy egy ágyú kerekeinek dübörgése...”. Kedvesebb azonban szívének a gondolat, hogy lesz ébredés a tetszhalálból, s Európa visszatalálhat hajdani, kultúrateremtő önmagához, hiszen ,A nagy keretek fennállanak még, csaknem sértetlenül” (125.). Az emberiségnek - ha rejtőzködőn, ha eredeti professzióját időlegesen fölfüggesztve is - át kell vészelnie a világégést, miként A cirkusz példázata sugallja (161—164.), hogy a béke beköszöntővel ismét diadalmaskodhassék az élet (125.), s „...vissza kell adni az európai embernek küldetésébe, hivatásába vetett hitét”, „Európa lelkiismeretét új tartalommal kell megtölteni” (94., 97.). Márai maga is tudja, hogy egyelőre mindez vágykép csupán (96., 125.), de szép hiedelme - jelezvén világképe dichotómiáját — így is ellene szól a komor spengleri víziónak, a történelem fatalista értelmezésének. A kötet utolsó előtti, Kilátások című „krónikája” (238-241.) a fizika s a biológia friss teóriáitól várja - aggódva, kételkedve bár - egy új, „...a keresztény gondolkodáshoz” közelítő „kultúridőszak” születését, a hitet, „...hogy e századnak nemcsak végzete van, hanem feladata és hivatása is”. Új világképért sóvárog e tárca, szövegét szkepszis és bizakodás egyszerre hatja át, s külön érdekessége ez írásnak, hogy - akár Kosztolányi és Csáth Géza - Márai is Kopernikuszt, Darwint és (.nevét ugyan elhallgatva) Freudot említi a korábbi természettudomány főalakjaként.

A háború - mint egyre fenyegetőbb esély, majd mint vészterhes realitás - a kötet szinte valamennyi darabjában jelen van, de sosem önmagában, önmagáért, hanem mindenkor egy-egy Európa és az európai ember sorsát, kilátásait fürkésző gondolat- menetbe ágyazódván. A harctér hírei avagy a Budapest elleni első bombatámadások, ha szóba kerülnek is itt-amott a Vasárnapi krónikában (136., 165., 225-227. stb.), csakis azért vonják magukra a szerző figyelmét, hogy tüstént valamely eszmélkedő okfejtést kapcsolhasson hozzájuk. Mondhatni: noha ez sem közömbös számára, Márait e cikkekben korántsem a váltakozó hadiszerencse, az eseménytörténet, a véres tény- halmaz foglalkoztatja, hanem a háború mint irracionális, hatásában, következményeiben kiszámíthatatlan jelenség. Újraolvasván Tolsztoj remekét (58-61.), arra az eredményre jut, hogy mind a háború, mind a béke „törvény” (61.), „természeti törvény” (91.), időről időre egyiknek is, másiknak is el kell következnie, s rejtélyüket sem a kortárs, sem az utód meg nem értheti. Kozmikus szemlélet és agnoszticizmus érdekes vegyüléke ez a fölfogás.

Az egyén, az autonóm személyiség léte avagy hiánya, sorsa és teendője - akár más műveiben - ezúttal is sokat foglalkoztatja Márait, s véleménye ellentmondásos némiképp. Egyszer - szemben a „bolsevizmus” teóriájával - örömmel konstatálja: „Az emberek, minden európai jel erre mutat, a tömegben is egyének akarnak maradni” (180.), másszor - s ez jóval gyakoribb - a Spenglerhez hasonlóan hol névvel (134.), hol csak célzásokban emlegetett Ortega y Gasset nyomán az egyéniségek kipusztulását, a kö1090