Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 12. szám - Lőrinczy Huba: "Azt hiszem, csak külön és egyenként tehetünk valamit" - Márai Sándor - Vasárnapi krónika

zépszerűség riasztó elúrhodását, „a tömegek lázadását” panaszolja (79.). Nosztalgiával idézi meg nagy személyiségek, Ambrus Zoltán, Török Gyula emlékét, sistergő iróniával fejti ki: hajdan a rendkívüli feladat, az alkotás tette az embert, „ma” viszont a „személyazonossági iratok” birtoklása (82-85.), rezignál tan mondja: „...egy-egy színes, bőséges, sok árnyalatú jellem egyre ritkább” (151.). John Stuart Mill, Ortega és mások nyomvonalán halad Márai, amidőn úgy tartja: „...a civilizáció nagy válságában elszürkülnek a színes jellemek”, hiszen „A civilizáció nem jellemeket termel, hanem társadalmi alkatrészeket”, az „álműveltség” kora jött el, elvégre „A műveltség bizonyos konfekcióátlaga ma olcsó és könnyen hozzáférhető” (151., 152.). A „lovagias emberek” megritkulásán meditáló tárca (208-211.) épp azért rehabilitálná a „dandy” fogalmát, mert e szó Baudelaire idején még azt jelentette, hogy viselője „...hű a műveltséghez, a jellem parancsaihoz...” (210.).

Függetlenül az igazi személyiségek mind nagyobb hiányától, Márai mégis az egyéntől várja a szabadító igét, Európa újjászületését (80., 191.). Tisztában van azzal, hogy a háborús tömeghisztéria közepett a magánember felelőssége nem szűnt meg, ezért is rokonszenves neki egy dán állampolgár naiv béketerve, mosolyt fakasztó akciója (110-113.). „Szólj, amíg torkod hangot tud kiadni! Szólj, mert te is felelős vagy!” - utal a parafrázis Babitsra, a Jónás könyvére s a Jónás imájára (113.). S ámbár a Vasárnapi krónika szerzője tudván tudja: az író elvesztette valahai rangját „...a korszerű irodalmi üzem”-ben (33.), csökkent, lefokozódott az alkotó s az alkotás szerepe, az írástudók, gondolkodók feladatáról, szerinte üdvös magatartásáról mégis gyakorta elmélkedik. Akár az Ihlet és nemzedék több darabjában, illetve a Naplók ívein, itt is azon vívódik Márai: „...ki szolgálja (...) hatékonyabban a szellem ügyét: a politikus közíró, aki mindent belead a köznap gyakorlati torlaszharcaiba, vagy az »időtlen« harcos...”, „...a keserű és makacsul »politikus« Börne” avagy „...az »olümposzi« Goethe” (38.). Noha azt tartja: egyetlen alkotó sem lehet közömbös a korral szemben, amelyben élnie adatott, egyetlen alkotó sem emigrálhat a mindenkor veszélyes történelemből, a műre, az alkotásra kell összpontosítanunk, miként például Holbein - s nemcsak ő - tette volt (62-65.). Nem a magát a napi politika szenvedélyeibe ártó Defoe teremtett maradandót, hanem a Robinson írója (242-246.), mert „...ebben a könyvben már nem harcolni akart, csak mesélni” (243.). A művész, az író, a tudós „szigetre” nem menekülhet, sorsát „türelemmel” s „alázattal” (73.) fogadván, a helyén kell maradnia, hiszen feladata óriási: a szellem őrzése, művelése, továbbszármaztatása, a legnemesebb értelmű nevelés, A szótár ápolása, átmentése (204-207.), mert „A szavakat ma teljesen meghamisítják és összezavarják...” (210.). Világos beszéd, világos program, s nem véletlenül hangzik föl a kötet több helyén is (50-53., 78-81. stb.) a munkára rendelt ember, a „magányos” tudós, a „magányos” alkotó szárnyaló, himnikus dicsérete.

A Vasárnapi krónika a legelőnyösebb módon mutatja be Márait, a publicistát. Gazdag, sokszínű, szellemes, gondolati karakterű ez a tárcafüzér, méltó folytatása egy Ambrus, egy Kosztolányi közírói működésének. Elvétve még az alkotói műhely ajtaját is kitárja a szerző, érdekes adalékkal szolgálván a Szindbád hazamegy című regény világához (118-121.) avagy A gyertyák csonkig égnek eredeti szövegének módosulásához (196-199.), s itt is elhangzik a Thomas Mannra visszamutató, több Márai-könyv koncepciójába beépülő tétel: „...a művész és az író mindig az utolsó, a kifejező és befejező egy családban...” (214.). A hasonló terjedelmű írások - legyen bár ihletőjük Európa, egy olvasmány vagy a mindennapi élet parányi ténye (Lámpa, Óra) - egyaránt ötletesek, távlatosak; kár, hogy némelyik (Például Holbein, Újdonságok) didaktikusabb a kelleténél. Akad a kötetben átfűtött, lírai vallomás (Búcsú, Nyári est), részben avagy egészben önmegszólító formájú szöveg (Nyári est, Nagyrét, este hétkor), valódit mímelő és ál dialógus (Hajnalban - Eszpresszó), századvégi - Maupassant-nál, Ambrusnál gyakori - novellaképletet fölidéző parabola (Például Holbein), a tényirodalomhoz közelítő tárca (Péntek, március 11.), legtöbb azonban a komoly, töprenkedő írás, a személyes hangvételű meditáció. Néha közismert művek címét veszi kölcsön Márai (Nyugtalanság

1091