Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 12. szám - Lőrinczy Huba: "Azt hiszem, csak külön és egyenként tehetünk valamit" - Márai Sándor - Vasárnapi krónika

között, mint lesz az életörömből szórakozás, a felelősségből darált és szajkóit pártprogram, az egyéniből és nemzetiből országhatárok fölött áramló közhely” (9-10.)- „...a civilizáció válságába átmerevedett európai kultúra...” - mint a világháború oka, kiváltója - egyebütt (175.) is szóba kerül, s vele egy fatalista történetfelfogás itatja át a kötet írásait. (Mellékesen hozzuk elő: a modern, „civilizált” ember „...egyre nyugtalanabb, kicsinyesebb” „időérzéké”-t, eszelős „rekordvágy”-át szintén Spenglerre hivatkozva tűzi tollhegyre egy remek, önironikus csattanójú tárca: 154—157.).

A „Baljós bölcsek” felöl nézvést a világháború, sőt, a világháborúk szükségszerűek, így kikerülhetetlenek (9.). A Vasárnapi krónika szerzője azonban nem éri be ennyivel: túl a spengleri képleten, egyéb okokkal is magyarázza Európa, a „fogalom” pusztulását. Minél inkább kiürült a kontinens szellemi kultúrája és küldetéstudata, annál inkább fölhabzottak a nacionalizmusok, s a „nemzeti öntudat” immár nem azonos „az európai öntudattal”, hanem a gyűlölet, a rombolás démonává vált (13-15.). „Európa felbomlott harminc-egynéhány féltékeny és gyanakvó államra...” (132.), és hazafinak csupán más nemzetek ellenében érezheti magát az államférfi, a bölcselő, az író, a közember (13-15.). Ámde oka Európa veszésének Anglia és Franciaország bűnös tehetetlensége, habozása (135-137.), a fösvénység, amellyel ugyané nagyhatalmak inkább bankokban őrizgették milliárdjaikat, mintsem hogy Hitler ellen fölkészüljenek (142-145.), s oka a végzetnek a Máraitól olyannyira kedvelt franciák korlátolt, kispolgári hübrisze (165-168.). Nemkülönben felelős az európai ember is, mert „kiszáradt”, „elfásult” a lelke, szem elől tévesztette”... az értelem, a kétely, a hit, a küldetésérzet fogalmait” (96-97.), nem okult az előző világégésből, még kevésbé okult a nagy szellemek intéséből, az irodalom, például A Thibault család üzenetéből (138—141.). Hivatásos történész alighanem kevesellné avagy hiányosnak találná Márai magyarázatait (noha a háború gazdasági indokai is előkerülnek itt-amott: 48., 96.), ám bajosan feledhetnők: más a publicista perspektívája, mint a historikusé, ráadásként a „krónikák” írója maga is kimondta: a kortárs mindig kevésbé láthatja át s értheti meg a vele és körötte zajló eseményeket, mint a késő maradék (11-12.).

Az író, ki saját nemzeti öntudatát „egy pillanatra még” azonosíthatni vélte az európai öntudattal (15.), természetesen magyarként élte meg a kontinens, a „második haza” (7.) bukását. Magyarként, de mindennémű magyarkodás nélkül. Vallja bár: „Csodálatos dolog magyarnak lenni” (92.), de vallja azt is: „Nem szeretem az olcsó és híg hazafiságot, mely mindig csak takargatása valaminek, önigazolás” (uo.), illetőleg — láttán egy ízléstelen bűvészmutatványnak -: „Magyarországot nem a kitanult és begyakorlott álhazafias mágia alkotja meg újra, hanem a munka, a józanság és az akarat, ahalálmegvetés és a nagylelkűség” (232.). Szülőhelyén, az időlegesen visszatért Kassán járva is ekképp fejti meg ősei, a „magyar Buddenbrookok” (88.) néma üzenetét: „...megmaradni több, fel adatszer űbb vállalkozás, mint szerezni és hódítani” (89.). Trianon - magától értetődőn - eleven seb Márai számára. „Mit csináltál hazámmal, Európa (...)?” - jajdul fól egyszer (9.), „Egy kissé mind Trianonba halunk bele” - idézi másszor (69.) a haldokló Kosztolányit. Hirdeti: „Ez a nemzet az ezeréves országhatár, egy vad és lágy, simulékony és erősen egyéni, titokzatos nyelv és egy mítosz keveréke”, továbbá: „Mi nem vagyunk egységesek fajilag, de nemzet vagyunk a történelmi határon belül a nyelv és a mítosz erejéből” (92-93.). Ellenpontja e büszke szónak a fájó fölismerés: nem vagyunk szerves része Európának. Nem csupán a magyar nyelv „magányos elkülönö- zöttsége” miatt ismeretlen a mi csodálatos irodalmunk külhonban, hanem sokkal inkább a sajátos „magyar sors” okán (66-69.). „A magyar író tragédiája nem nyelvi, hanem történelmi, nemzeti tragédia”, „...a szellemi Trianon százéves” (69.). Márai szerint a XIX. század kényszerített bennünket „történelmi internáltság”-ba, s mindaddig abban is sínylődünk, amíg a nemzet vissza nem kapja „történelmi öntudatát”, meg

nem leli, végre nem hajtja

....azt a feladatot, amelyre helyzete, múltja és képességei

e

lhívták” (uo.). Ennek érdekében vállalnunk kell önmagunkat s múltunkat, végtére is „...egy nép emlékeinek mélységén és távlatán át tud legigazibban nemzet lenni a je1089