Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 12. szám - Lőrinczy Huba: "Azt hiszem, csak külön és egyenként tehetünk valamit" - Márai Sándor - Vasárnapi krónika

A könyv alaphangja szólal meg itt, a talán jóvátehető, talán jóvátehetetlen veszteségé, a szöveg úgy sűríti, úgy an ti ci pálja a későbbi témákat és dallamokat, akár a zeneművek nyitánya, fókusz, egyszersmind cezúra is, elválasztván egymástól a mind vészterhesebb békeidők és az egyre kilátástalanabb háborúság esztendeinek „krónikáit”. 1939. szeptember 3-án látott napvilágot ez az írás, s méltán keltett figyelmet. „A P. H.-ban Márai kissé túlságosan folyékony, de szép búcsúja Európától” — jegyezte föl egy nappal később, némi kritikával vegyítvén az elismerést, Radnóti Miklós (In: Napló. Bp., 1989. 60.). Nem tudhatjuk egészen pontosan, mit jelent a bíráló kitétel: „kissé túlságosan folyékony”; ha a „képlékeny” szinonimájaként használta a kortárs, semmiképp sem osztjuk véleményét - ha viszont netán a szöveg lendületét, áradó folytonosságát helytelenítette a szó, csakis dicséretként autentikus számunkra. Hiszen ez a felépítésével, ismétlődő elemeivel, belső ritmusával, képeivel, mondatfűzésével, melódiájával egyaránt versre emlékeztető írás egy nagy megrendülés lírai dokumentuma. Árny és fény ősi szimbolikáját eleveníti meg a vallomástevö, e két toposz feszül szembe egymással a mű felütésében és zárlatában, hogy közbül Európa mint az elfoszló egység csodavilága tündököljék. „Most, amikor sötétedni kezd a drága táj fölött, mely második hazám volt, s melynek földrajzi neve Európa, behúnyom szemem, hogy jobban lássam egy pillanatra, s nem akarom elhinni, hogy ez a búcsú” - ily tág légvétellel indul a szöveg, majd az utolsó előtti mondat: „Most, mikor felöltöd a gázmaszkot, amely talán örökre eltakarja e másik arcodat, még egyszer szemedbe nézek, szemedbe, melyben az értelem fénye világot, s mert nem tehetek mást, kitárom karjaim feléd” (tőlünk a kiemelések!). S noha a csattanóból formálisan hiányzik a fény toposza, látens módon mégis benne ég, miközben a legutolsó mondat az Egy polgár vallomásainak híres zárófutamára is visszautal: „Látlak, idézlek, s a búcsú pillanatában is kiáltom, hogy hittem az erőkben, melyek megalkottak, s amíg élek és szólani tudok, hinni akarom, hogy az értelem és a szolidaritás ereje hatalmasabb, mint az ösztönök rémuralma”. Bárhonnan nézzük is, remeklés ez a konfesszió, s külön bravúrja, hogy még szintaxisában is Európa elveszni látszó egységét jeleníti meg. Egymástól távoli terek és idők, szeszélyesen feltoluló emlékképek, névtelen élők és neves holtak találkoznak látomásként a szövegben, messze tájakat, országokat, városokat, más-más nációjú kisembereket és szellemi nagyságokat ölelkeztet össze egy-egy széles hömpölygésű mondat. Európa attól Európa, hogy egy: a közös sors, a közös hagyomány, a közös értelem, a közös műveltség, a közös küldetés hazája — sugallja e művészi megoldás, s mondja ki tételesen is Márai. S ha fegyveres meghasonlás lép újra a humanista örökség, a szolidaritás helyébe, a közös haza elveszett.

Akár a szerző egyéb műveiből, a Vasárnapi krónikából szintúgy kiviláglik: Márai számára Európa a földgolyó imaginárius centruma, s elsősorban nem materiális, hanem spirituális tünemény. Ez a kontinens „fogalom” volt (11.), bölcseje, fölnevelője a legmagasabb rendű kultúrának, innen sugárzott szét a „civilizáció” „a vad világba” (95.). „Európa népei faji, nemzeti, nyelvi sajátosságokon túl, s háborúkon és békén túl, mindig titkos, íratlan szövetségben éltek az európai küldetésérzet szövetségében” (96.), ,,Eurőpa mindig azért volt nagy, mert tudott hinni egy eszme embert és népet alakító erejében” (95.), így „Európa mindenekfölött életforma volt, de az életforma több, mint a létezés, több, mint az egyszerű létezés...” (uo.). S miért lett Európa „...a nyugtalanság völgye” (48.), miért silányodott „fogalom”-ből „földrész”-szé, amely bővelkedik természeti szépségekben és műemlékekben” (15.)? A kötet többféle választ is ád a gyötrődő kérdésre. Az egyik felelet történetfilozófiai, ihletője pedig a „krónikákban” többször is - némelykor névvel, másszor csak célzásokban - emlegetett Oswald Spengler. „...Európa felett alkonyodni kezdett, pontosan úgy, ahogy ezt a napnyugati bölcsek megjövendölték” - olvashatjuk egy helyütt (131.), hogy másutt az inspiráló teória lényegét is összegezze Márai: „Baljós bölcsek jósolták pusztulásodat, Napnyugati Birodalom, Európa. Baljós bölcsek, akik (...) kegyetlen-éles pontossággal mutattak reá, mint merevednek meg egy kultúra meleg és eleven életformái egy üres civilizáció gépkeretei

1088