Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - VITA - Láng Gusztáv: Hogyan lehetünk múltszázadiak - Hozzászólások Bakay Kornél: Hogyan lettünk finnugorok? című az Életünk 1994/8. számában megjelent tanulmányához
s vannak az újításokra fogékonyabbak - e két tábor vitájának azonban a nyelvtudományon belül kell elsősorban eldőlnie. A régész, a történész legfeljebb „segédtudósként” működhet közre ebben. 4. Az „anti-finnugristák” szándéka kétségtelenül nemes és hazafias: a mai magyarok oly sok történelmi traumától és hamis nemzetköziségtől kikezdett önérzetét kívánja ápolni a „rangon aluli” rokonság elutasításával. A nemzeti öntudat, az identitás ingatagsága azonban nem gyógyítható ilyen eszközökkel. Sőt, maga az a tény, hogy egy nemzet csak a régmúltban, őstörténetében és származásában keres és talál önbecsülését növelő fogódzókat, az identitásválság egyik tünete. Aki joggal lehet büszke saját jelenbeli értékeire és teljesítményeire, azt nem zavarja származásának kevésbé fényes volta. Egy anekdota szerint II. József előtt azzal kérkedett udvarának egyik főnemese, hogy az ő családja ötszáz évvel régebbi, mint a Habsburgok. „Lehet - mondta udvariasan II. József-, de mi többre vittük.” Történelmünk épp elég bizonyságot kínál arra nézve, hogy „vittük valamire” Európában; ha erre építjük nemzeti öntudatunkat, nem fog zavarni, hogy esetleg rokonságban állunk a vogulokkal. Mint ahogy tudomásom szerint a finneket sem zavarja, s nem szenvednek emiatt kisebbségi komplexusokban, nem érzik magukat kevésbé európainak. Sem pedig kevésbé finn-nek. Ez az őskeresés - illetve mások „dicstelen” őseinek felkutatása kisebbítő célzattal - jellegzetesen XIX. századi jelenség; a Bakaytól idézett szerzők is akkor éltek vele, s kötve hiszem, hogy az övékéhez hasonló, más népeket legőgölő előadásokkal ma Németországban akadémiai babérokat lehetne szerezni. Ez a szemlélet mára Európa perifériájára szorult; nap mint nap találkozunk vele szomszédaink történetírásában, s célja is XIX. századi: az államnemzet tagjainak önérzetét, magas-, sőt felsőbbrendűségébe vetett hitét van hivatva kialakítani és felszítani, és történelmi jogokat igazolni. Térségünkben ez együtt jár a kultúrfólény büszke fejtartásával: mi voltunk előbb a Kárpátmedencében, mi tanítottuk meg a később jöttékét (a „barbárokat”) földet művelni, imádkozni, templomba járni, hímezni, énekelni (emlékezzünk csak a múlt századi Vadrózsa-pörre, melynek „tétje” az volt, hogy Kőmíves Kelemen balladája a román Manóié mester „plágiuma-e”, vagy fordítva: a románok másolták híres balladájukat a magyarról), írni, olvasni - s írjunk a mi mellé magyarokat, románokat, szlovákokat, ugyanannak a mentalitásnak a példamondataihoz jutunk. Én a magam részéről büszke vagyok arra, hogy a század elején a magyar irodalom legnagyobbjai szakítottak ezzel a múltba néző hazafisággal (okulva Kölcsey Husztjának idevágó soraiból), s a magyarság jövőteremtő képességében keresték egy korszerű magyar patriotizmus forrását. Hogy ez máig sem vált általánossá; hogy a „történelmi” és a „modern” hazafiság vitája nem ült el, abban nagy része van a Trianon-szindrómának. A békediktátum a történelmi Magyarországot osztotta fel szomszédai között, kézenfekvő volt a döntés igazságtalanságát a történelemből vett érvekkel bizonyítani. S ebbe az irányba terelte a magyar közgondolkodást a „kedvezményezettek” ugyancsak történel1084
