Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 12. szám - VITA - Láng Gusztáv: Hogyan lehetünk múltszázadiak - Hozzászólások Bakay Kornél: Hogyan lettünk finnugorok? című az Életünk 1994/8. számában megjelent tanulmányához

elütő kísérletet annyiszor ledilettánsóztak, délibábosnak minősítettek az elmúlt évtizedekben, hogy az mást, mint ellenindulatot nem gerjeszthetett. Kétségtelen, hogy az őstörténet nyelvész kutatóinak is jóval több önmérsékletre, a más tudományágak más módszerrel felépített hipotézisei iránt több türelemre van szükségük, ha továbbra is a „nemzetisme” művelői kívánnak lenni. A „kinyilatkoztató stílus” kockázatát szabadjon egy személyes emlékkel szemléltetnem.

Amikor finnugor összehasonlító nyelvészetet tanultam (az ötvenes évek első felében, a „nagy Zsirai” alapján), nekem is elmondták a bevezető órán, hogy ne ugorjunk be könnyelműen az olyan látszat-egyezéseknek, mint a magyar ház és a német Haus, mert a magyar szó egy alapnyelvi kota- tőből származik, k/h szabályos hangfejlődéssel és az o nyíltabbá válásával. Az okfejtést már akkor hibásnak éreztem, hiszen ha azzal érvelek, hogy „miből lett” a magyar ház, akkor azt is meg kell néznem, hogy miből lett a német Haus. Egy régi német szófejtő szótárból megtudtam, hogy egy feltételezett indoger- mán qudha- tőből; ebből jön a gót hús, s ebből - nyíltabbá válással és difton- gizációval, mely megfelel a magyar magánhangzónyúlásnak - a Haus. De még közelebb áll a magyar szószármazáshoz az ugyanebből az indogermán tőből levezetett Hütte ,kunyhó’, mely a ház szó feltételezett finnugorkori jelentésével is egyezőbb.

A német szótár szerint a feltételezett tő eredetileg ige (is), jelentése befed, betakar; ebből jön a Haut ,bőr’ szó is. A magyarban is van héj, illetve veláris alakban haj; a kettő jelentés elkülönülése kései és irodalmi jelenség. A „nem is hajaz hozzá” szólásban nyilván nem fejszőrzetünkre kell gondolnunk, hanem hogy valaki a kérdés, a feladat felszínét (azaz héját) sem érti. A székely nyelvjárásokban hiú a padlás(L), a tető, a ház héja alatti rész, s az igei forma is megtalálható: hajazza a szénaboglyát, aki a beázás ellen szépen rendezett tetővel látja el. Már „csak” egy még ősibb alapnyelvet kell(ene) találni, hogy a kota és a qudha is levezethető legyen egy közös tőből, s a „képtelen” ház - Haus rokonítás más megvilágításba kerül.

A baj csak az, hogy a szótárak is változnak. Most, hogy e cikk kedvéért egykori „etimológiámat” ellenőriztem, egy frissebb példányban már (s)keu- kikövetkeztetett indogermán tövet találtam, egy még újabb német szófejtő szótár pedig - bár felsorolja a korábbi rokonításokat - „bizonytalan eredetűnek” mondja a szót.

Mindez persze nem bizonyítja sem a magyar—indogermán rokonságot, sem az ellenkezőjét. Két dolgot azonban igen. Egyik, hogy még oly szigorú módszerességgel kikövetkeztetett tövek sem nyújtanak tényértékű ismereteket, lévén maguk is hipotetikusak. Másik, hogy az ilyen hipotézisek változása az egyik nyelv történeti kutatásában óhatatlanul a vele összehasonlított másik nyelv megfelelő hipotéziseinek módosítását - vagy legalábbis újravizsgálatát - követeli meg. S legfőképpen: ha annak idején az előadó az én „szófejtő érveimet” szóba hozza — hiszen e lehetséges tőhasonlóságot legalább oly jól ismerhette, mint én, sőt az ellene szóló érveket jobban s szerényen hozzáfűzi, hogy e két tő rokonsága „a tudomány mai állása szerint nem bizonyítható”, biztosan visszatartott volna e „délibábos” kalandtól.

Ez a felülvizsgálat a magyar összehasonlító nyelvtudományban is folyik, s nemcsak Magyarországon. Természetesen vannak konzervatív nyelvészek,

1083