Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 12. szám - VITA - Láng Gusztáv: Hogyan lehetünk múltszázadiak - Hozzászólások Bakay Kornél: Hogyan lettünk finnugorok? című az Életünk 1994/8. számában megjelent tanulmányához

hasonló adataival. Az elmarasztalt Új Magyar Múzeum első évfolyamában ugyanis két tanulmány foglalkozik a magyar őstörténettel, mindkettő a hunmagyar rokonság feltevéséből kiindulva: egyik Szontagh Gusztávé, akiről csak nevének magyaros és nemesi írásmódja árulja el, hogy „régi” asszimiláns családból származik, a másik Toldy Ferencé, akit pályája kezdetén még Schedel- nek hívtak. De a „törökösök” vezéralakjáról, Vámbéry Árminról is tudjuk, hogy Vamberger volt eredetileg. Az „ugor-török háború” tehát nem „mélymagyarok” és Jött-magyarok” között zajlott, hanem ennek a frissen asszimilálódott nemzedéknek szinte belső vitája!

Magyarázatért forduljunk ismét Hunfalvy (Hunsdorfer) Pál Igaz Arany Bullájához. Már láttuk, milyen fontosnak, sőt erkölcsi-hazafiúi „édes kötelességnek” tartotta szerzőnk az anyanyelv „buzgósággal” tanulását, olyannyira, hogy a világirodalom olvasását is fordításban tartja „közhasznúnak”: „Ha lefordítjuk a költőt, az némileg magunké lett; művei mintegy saját nemzetünk műveit szaporítják: ellenben ha idegen nyelven olvassuk, személyes élvezeten és tanulságon kívül közvetlen más haszon nem háromlik nemzetünkre.” (UMM, 1850/2., 105. 1.) így ír a „cosmopolita”, aki - az ugyanebben a folyóiratban közölt állambölcseleti tanulmányai bizonyítják - görögül olvasta Platón és Arisztotelész idevágó műveit, latinul a római jogászokat és rétorokat, franciául Montaigne-t, s eredetiben — anyanyelvén — a német klasszikusokat! S akiről Szinnyei kötelességének tartja megemlíteni - Bakay Kornél nem, holott valamennyi „finnugrista” adatait Szinnyeitől veszi -, hogy jogtudósként az 1830-as, 40-es években „magyar nyelven tartotta előadásait, melyek eddig az egész ország legtöbb jogtudományi tanintézeteiben latinul tartattak”. E nyelvszeretet summáját Hunfalvy következő mondata tartalmazza: „A nemzetek a teremtés körében a legnagyobb csodák. De nem fajbeli keletkezésöknél fogva, hanem nyelveiknél fogva csodák...” (UMM, 1850/1., 5. 1.)

Ez a nemzedék nyelvében vált magyarrá. Vagy - hogy pontosabban szóljunk egy pontosan le nem írható lélektani folyamatról - érzéseiben is, politikai meggyőződéseiben is, kultúra- és költészet-szerelmében is, de ennek mintegy foglalata lett ez a nyelvi megmagyarosodás. Nem ők találták ki, hogy „nyelvében él a nemzet”, de ők vállalták legkövetkezetesebben. Magyar identitásuk nyelvi identitás volt, s mert származásuk „ősisége” nem erősítette - nem erősíthette — ezt az azonosságtudatot, a választott és vállalt nyelv ősiségében keresték az általuk is vállalható, a számukra is nemzeti értelemben közös múltat. Nem lehettek büszkék arra, hogy Attila hunjainak egyenes ági leszármazottai — hiszen még mellékágon sem tőlük származtak —, de igekötőik származására lehettek büszkék. Ezért ez a hirtelen fellángoló érdeklődés és buzgalom magyarságuk alapja, nyelvük múltja iránt.

Bakay Kornél több magyarság-becsmérlő kitételt idéz Schlözertől (ezeket egyébként Toldy Ferenc említett tanulmánya 1850-ben határozottan visszautasítja), de nem idéz ilyeneket sem Hunfalvytól, sem a „Hunfalvy-kreatúra” Budenztől - azt hiszem, nem is idézhetne. Képtelenség is lenne feltételezni, hogy Hunfalvyék ócsárolni akarták azt a nemzetet, melyhez önként csatlakoztak, melynek nyelvét és műveltségét magukénak érezték. A finnugor rokonság elmélete azért tűnhetett a Hunfalvy-nemzedék számára vonzónak, mert általa a magyar nyelvet - és rokonait - beszélő egykori etnikumok „fajbeli keletke1081