Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - VITA - Láng Gusztáv: Hogyan lehetünk múltszázadiak - Hozzászólások Bakay Kornél: Hogyan lettünk finnugorok? című az Életünk 1994/8. számában megjelent tanulmányához
zése” értékközömbös tényező lett. Ahogy saját „fajbeli keletkezésűk” is azzá vált számukra. Van ebben személyes önigazoló szándék - de általános korigény is. A német ajkú szászok, svábok, zsidók reformkori asszimilációja a magyar polgárosodás történetének lényeges fejezete - függetlenül attól, tetszik-e ez valakinek, vagy sem. S illik rá is az, amit Ignotus - ugyancsak nem önigazoló elfogultság híján - az asszimiláció második, kiegyezés utáni nagy hullámával kapcsolatban ír, hogy tudniillik ha egy nemzet nagyszámú idegen elemet olvaszt magába, erősödve ezáltal létszámban, erőben és sokoldalúságban, akkor kénytelen tudomásul venni és elfogadni, hogy jellegében is változik valamit, hiszen a beolvadó etnikumok műveltségbeli „hozománya”, hagyománykincse szintén „beolvad” a nemzetibe. Hunfalvyék „nyelvi hazafisága” egy új identitástudat alapjait veti meg; azét az identitástudatét, mely a nemzeti hovatartozást a polgár szabad választásává avatja, önkéntes és személyes gesztussá, „élettervvé” a születés véletlenével szemben. Etikussá pedig az teszi e választást, hogy ez a döntés a szó eredeti újszövetségi értelmében „pálfordulás”, azaz egyszeri, életre szóló és élethosszig tudatos elkötelezettség. Azt se feledjük, hogy a német nyelvtörténeti iskola összehasonlító módszere akkor, a XIX. század második felében a legkorszerűbbnek számított; szó sincs tehát arról, hogy Hunfalvyék valami mesterkélt és tudománytalan érveléssel álltak volna elő a finnugor rokonság bizonyítására. Korukban a magyarság őstörténetével kapcsolatba hozható régészeti leletek alig voltak, s ami volt, annak kormeghatározása a modern laboratóriumi eljárások hiányában tág teret nyitott az önkényes spekulációknak. Az összehasonlító indogerma- nisztika hangtörvény-elmélete, mely a nyelvrokonok közös alapnyelvének kikövetkeztetését ígérte, s a közös szókészlet alapján az „őshaza” földrajzi meghatározását is, több ezer évnyi múlt feltárásával kecsegtetett. Tudós legyen a talpán, aki ennek ellen tudott volna állni. 3. Nem érdemes hát jó kétszáz év múltán is tartani a haragot Schlözerrel és „cinkosaival” - egy tudományos vizsgálódás eredményét ugyanis nem minősíti okvetlenül indítékának nemes vagy nemtelen volta. Lehet, hogy Schlözer gyűlölte a magyarokat, de hogy ebbéli indulatának tudományos hitelt szerezzen, kénytelen volt szóhasonlításokkal foglalkozni, s ezek között akad annyi helytálló, hogy későbbi kutatások kiindulópontja lett légyen. Tudománytörténeti érdemnek ez elég. Hogy az egykori „ugor-török háború” még ma is folytatódik, annak ugyancsak tudománytörténeti oka van. A magyar őstörténet kutatói számára - s ez a múlt századi indogermanisztika negatív hozadéka - sokáig a nyelvhasonlítás jelentette az egyetlen megbízhatónak vélt forrást, ami a nyelvészek hatáskörét messze szaktudományuk határain túlra terjesztette. Ahogy az újabb - elsősorban régészeti - eredmények megingatták a nyelvészek által felállított őshazaelméletet, úgy vált presztízskérdéssé a tradicionális nyelvtörténeti iskola számára e „hatáskör” megőrzése. Megértem Bakay Kornél - és sok más történész, nyelvész — indulatát, hiszen minden, a finnugrisztika módszereitől 1082
