Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - VITA - Pusztay János: Lettünk-e finnugorok?
ízlésének, elképzelésének, tudományos meggyőződésének, és ennek alapján egy alapjában azóta se megkérdőjelezett tudományos tant kezd bírálni. Tény tehát, az előbbiekből következően, hogy minden szakterületen vannak olyan tudományos megállapítások, amelyek vitathatók, vitatandók. A hagyományos elképzelés, amely a nyelvek rokonságát illetően a családfaelmélet alapján áll, számos értelmezési problémát vet fel. Felveti az egyes nyelvek csoportosításának helyességét, felvet számos olyan pl. rekonstrukciós kérdést: helyesen tételezzük-e fel egyik-másik nyelvtani szerkezetről, szóról, nyelvi jelenségről, hogy mikor, hogyan alakult ki; mikor, hogyan kerülhetett egyik vagy másik finnugor nyelvbe. Ez valamennyi filológiai területen hasonlóképpen van, tehát itt a finnugor nyelvészet nem képez kivételt. Egyet semmiképpen nem lehet elvitatni, nem lehet megkérdőjelezni, hogy a magyar nyelvnek - akár a családfaelmélet alapján nézzük a kérdést, akár újabb megközelítésekből - a nyelvrokonai a finnugor, illetőleg tágabb értelemben véve az uráli nyelvek között vannak. Mindazonáltal - és erre az előbb utaltam már - szükség van arra, hogy a régi eredményeket új adatok felbukkanásával, új vizsgálati módszerek kialakításával újra és újra megvizsgáljuk. A régi adatok újszerű, nyitott, az axiomatikus hagyományokhoz nem ragaszkodó értelmezésére van szükség. Való igaz, hogy a finnugor összehasonlító nyelvészetben több olyan megállapítás, tétel is van, amely a múlt század utolsó harmadából, tehát a finnugor nyelvészetnek a hőskorából származik, és ezekhez a tételekhez a szakma konzervatívabb képviselői mind a mai napig mereven ragaszkodnak. Azonban az újszerű, azaz új elemzési formák automatikusan vezetnek a régi adatok megrostálásához, a régi adatok újszerű vagy új szempontú csoportosításához, és ezek révén a korábbiaktól eltérő értelmezések születhetnek, illetőleg új tételeket lehet felállítani. A nyelvek igen hosszú fejlődés eredményei. Ez vonatkozik természetesen a finnugor nyelvekre is. A történeti összehasonlító nyelvészet operál az ún. alapnyelv fogalmával, amely alapnyelv valamennyi, ugyanazon nyelvcsaládhoz tartozó nyelv kiinduló állapota. Az emberben gyakran keletkezik olyan érzés, mintha a történeti összehasonlító nyelvészettel foglalkozók az alapnyelvet a nyelvfejlődés kiindulópontjaként is kezelnék. Ez természetesen nem állja meg a helyét, hiszen emberi nyelv sok százezer év óta létezik, tehát az a kommunikációra alkalmas, tagolt beszéd, amelyet ma is ismerünk, egy korábbi fejlődési fázisban, több százezer évvel ezelőtt már kialakult. Az alapnyelv ehhez képest egy relatíve újszerű, fiatal jelenség, hiszen általában azt szokás elfogadni, hogy például a nagy, általunk ma ismert nyelvcsaládok alapnyelvei mintegy hatezer évvel ezelőtt bomlottak fel. Ez vonatkozik az uráli alapnyelvre is. Könnyű belátni, hogy egy több százezer esztendős nyelvi fejlődésben az alapnyelvi kor csak egy rövid, átmeneti pillanat, és ezt az alapnyelvet a mai szakember csak retrospektív módon nyilváníthatja alapnyelvnek. Az a nyelvi változat, amelynek a megismerésére törekszik - anélkül, hogy ezt a célját elérné - a történeti összehasonlító nyelvészet, a maga idejében nem alapnyelv volt, hanem egy bizonyos közösség által használt, kommunikációra használatos nyelvi állapot. 5. Az uráli nyelvek, köztük a magyar is az észak-eurázsiai régióban találhatók. A magyar ebből egy kicsit lejjebb szakadt a vándorlások révén, de eredete 1074
