Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - Határ Győző: Életút 3.
ott is végezte középiskoláit; jól beszél magyarul. Karrierjén nagyot lendített könyvének kiugró sikere; puhakötésben a színházi avantgarde bibliája lett, s szerzőjét a Külföldi Szolgálat Bush Ilouse-heh „lepratelepéről” rögvest átemelték a rádió Központi Székházába, hol is a drámaosztály élére állították. Barátságát sohasem vesztettem el, bár ritkábban láttuk egymást. 1972-ben, kétkötetes drámagyűjteményem, a SÍRÓNEVETŐ megjelenésekor dedikált példányt küldtem neki belső postával. Azonnal felhívott, gratulált és az eseményt azzal tette emlékezetessé, hogy ebédre invitált klubjába, a Garrick-ba, mely az angol színészvilág, színpadi írók, színikritikusok exkluzív tanyája, bár renaissance homlokzatával az utca tengelyében monacói királyi palotának is beillenék KL És te: te nem voltál tagja a Garrick-nak? Sohasem voltál semmiféle angol klubnak a tagja?! Hogy lehet az? Haha! „Csalódtál” bennem? Lorcsikám! Nem érted a dolgokat. Minek? Miért is lettem volna? Ahogy Camus-nak a francia — {oui, j’ai une patrie: la langue franqaise - írja a CARNETS-ban) — ugyanúgy, nekem a magyar nyelv a haza: nyelvi, szellemi haza. Az angol klubok bizonyos értelemben érdekközösségek is; s akkor megmondanád, mi keresnivalóm lett volna az angol színházi világ bennfentesei közt, ha angolul se színdarabot nem írok, sem angol színdarabokról a lapoknak nem számolok be? Ne: a kezedbe adom: „...looking forward to talking to your Group on May 2nd”. — Martin Esslin levele; amiből kiviláglik, hogy előadását jeles könyve megjelenése előtt, még mint rádiós „evezőslegény” tartotta. Mi az, miért vágsz ilyen huncut képet...?! KL Hamis a zúzád! Gyanítom már, miért iparkodtatok betörni a klubba... Az vesse rám az első követ. Látom, tudod, ha nem is mondom. Hogy nekem a Phoenix mire volt jó. Egyfelől: a nyelv egyeteme volt. Megtanított egyetemi fokon angolul beszélni, gondolkozni. Viselkedni. Levelet írni. Tájnyelveket, különféle kiejtéseket megérteni szájleolvasás nélkül; tudni, hogy kiejtés és akcentus alapján kit hova tegyek. És másfelől: a Phoenix volt az én „beltengerem”, amelynek vizébe kivetettem kerítőhálómat és kifogtam a barátság pontyait-potykáit. Kiszemeltük a kivált rokonszenveseket, a hasonló gondol- kozásúakat; összejártunk, összemelegedtünk. Angol baráti köröm olyan nagyra tágult, hogy alig volt szabad esténk. Mondhatnád, hogy titkos önzés vezetett bennünket s mondod is; hogy kihasználtuk a klubot. De nem voltunk sem alattomosak, sem ravaszok, és a szerdai szümposzionokon iparkodtuk beleadni a dialógusba a magunk közép-európaiságát agresszivitás nélkül úgy, hogy ne legyünk zavaró színfolt s ne tekinthessenek bennünket amolyan „veszteséges üzletnek”. KL Ez volt hát a Phoenix... És mi lett vele, még működik? Természetes halállal halt. Egyre magasabb lett az életkorátlag, mind többen érték el a nyugdíjhatárt. Ki vidékre ment rózsát ojtani, ki Ausztráliába vándorolt, ki meg lábbal előre s más lábán - a temetőbe. Mire 1967-ben Dél- Londonba költöztünk, a Boundary Road 16. szám alatti luxusvillának már nyoma sem volt. Egy hatemeletes, lélektelen virsliforma, ormótlan bérkaszárnya húzódik a helyén. Keresem-keresem — mindhiába. Már szemmel „kitűzni” se tudom, hogy bejárati lépcsője, portikusza hol — merre lehetett. 1070
