Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - Határ Győző: Életút 3.
„perzekútort” - steward-ot - nevezett ki. A betyárvilágot már rég felszámolták, mégis, az angol parlamentben a képviselő ha mandátumáról le akar mondani, hagyományosan azzal a bejelentéssel él, hogy „megpályázza a ChilternA per- zekútor tisztségét”. A toposz belement a nyelvbe s gondolhatod, hogy William D. Home darabja se a betyárokról szól). Itt egy másik bejegyzés ötlik a szemembe: Eileen Hazell egyszer T. S. Eliotról s egyszer meg Yeatszről, a drámaíróról tartott előadást s ahogy profi színészek előadták az ír mester két egyfelvonásosát, láthattad, hogy Beckett GODOT-jának rongyos csavargói sem voltak irodalmi előzmények nélkül. Eileen memorábilis figurája volt a társaságnak (kivált nekünk); művelt, eleven, hangos, lófogúan előrefelekacagó és férfibolondítóan csúnya, magas nő volt, aki egy drága magáninternátusban angol nyelvet és irodalmat tanított. Lévén pedig szovjetrajongó szélbaloldali, mi voltunk a gyengéje: felkarolt, kultivált, mindenhová elvitt és gyógyította forradalomütötte sebeinket, abban a meggyőződésben, hogy „ellenforradalmunk” bocsánatos tévedés volt, s abban a reményben, hogy ha süketen, mint a kakadú, elég sokáig magasztalja a Szovjetuniót, magunk is belátjuk baklövésünket. Harmadik előadását „Moszkva- Pétervár” címmel hirdette meg a Szovjetunióról, ahova társasutazni készült. Három hétig volt oda, kikóstolta a Paradicsomot és eleredt az orra vére. Egy ízben, Leningrádban kipróbálta, mit ér a rubel: meglépett a „csoporttól” és magányosan barangolva a csikorgó hidegben, megpróbált öt deka vajat venni. Órás gyaloglás után meglelte boltját és beállt a sor végére. Jó óra fagyoskodás után beengedték a boltba, ahol újabb sorállás következett; végül közölték vele, hogy vagy fél kiló „családi adagot” vesz, vagy nem kap egy dekát se. Mire megvette a fél kiló vajat, tiltakozásával és lármás angolságával gyanússá vált, az odaintett rendőrjárőr bevitte az őrszobára, ahol megint csak megváratták s ezalatt a vaskályha mellett felejtett félkilós vajcsomag volt-nincs: szétfolyt a padlón. Rendőrautó vitte vissza szállójába, ahol az INTURIST- vezető lekapta a tíz körméről: kísérő nélkül, fényképezőgéppel, idegen létére, elbarangolni a Szovjetunióban?! Hogyisne! Jól is néznénk ki!... Dőltünk a kacagástól, ahogy mesélte. Előadásából a Phoenix-ben nem lett semmi, és oly tökéletesen kiábrándult, hogy soha többé nem emlegette a Szovjetuniót. KL És ezek a szerdai esték a Phoenix-ben nem ütköztek a munkátokkal: neked a rádiónál és Piroskának a presszóban...? Kiügyeskedtük, hogy minden második szerdán, amikor klubestünk volt, szabadok legyünk. Amúgy is, Piroskám négyévi pincérnősködés után már mint egy Hampstead-i olasz étterem manageressze, rendelkezett az idejével; majd hamarosan kimutatkozott a vendéglátóiparnak és irodába járt: nála nem voltak ilyen problémák. KL És kik voltak a meghívott előadók? Jószerével — csupa „profi”. Neves írók, esztéták, színészek, képzőművészek, publicisták. 1960 novemberétől már magam is vezetőségi tag voltam s én is „szállítottam” a Phoenix-nek külső előadót: beszerveztem Martin Esslin-t, aki élt-halt a színházért és 1961-ben megjelent könyve, a THE THEATRE OF THE ABSURD világszerte ismertté tette nevét; egyébiránt kollégák voltunk s ő egy emelettel lejjebb, mint a német osztály „műsorsegédje” — ugyanazon a gályapadon húzta-vonta az evezőt. Őt aztán igazán nem kell bemutatni. Budapesten született (osztrák szülőktől) s még mint „Pereszlényi Márton”, 1069
