Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - Határ Győző: Életút 3.
ezer oldalas antológiájának a kiharcolása volt, a 12. századtól napjainkig, a francia líra ötven legjelesebbjének az átköltésében? Abban, ha jól emlékszem, te is leadod a névjegyed, Jean Rousselot fordításában - Rajta áll, hogy „napjainkig”. 0 hát, ugyanő. 1960-tól kezdve minden évben legalább egyszer átkövetkezett a Csatornán s a mi babaházunkban töltött 8-10 napot, attól kezdve a mi utcánk lett „a kályha”, csak innen tudott nekiindulni-eltájékozódni London ártériáin, mindent a Parliament Hill Fieldszhez viszonyítva-és bemérve. Amilyen önfeledt-gőgös monoglott-francia volt, angolul alig tudogált s nekem kellett kalauzolnom; az irányító táblákat vagy nem látta, vagy nem vette tudomásul, különben is, a rövidlátók szélsőséges esete volt, a szemüvege nélkül vakembemél elveszettebb, s ehhez párosult az a hajlama, hogy a szemüvegét elfelejtse-hova-tette és sehol ne találja. Kanális, járdaszegély, vasúti sín, szőnyeg felkunkorodó széle, padlódeszka felkunkorodó vége: minden rálesett s azt nézte, hol buktassa el; egyszer vendégségben, hajnal fele felrúgta a félig tele bilit, mert nem találta se a szemüvegét, se a villanykapcsolót (úgy mostuk ki marólúggal a szőnyegből a párizsi pisit), egyszer meg éjfél után, a rendőrségről telefonáltak, hogy hova menjünk érte: a cédulát a címmel, amit a taxisofőrnek meg kellett volna mutatnia - elvesztette, telefonálni maga nem tudott és a rendőr telefonált helyette arról az őrszobáról, ahová a kétségbeesett taxisofőr betámogatta...- De Lacikám! Hát miért nem nézted ki a telefonkönyvekből a számomat?- Abból a tizenkét vastag kötetből? A sötétben? Hát van azokban egyáltalán valahol is - há-bötű...?! Hogy miért épp itt említem először Gara Lacit? Két okból, Lorcsikám. Azt ugye mondtam már, hogy akit Laci „Margit-mamának” szólított: Édesanyámnak a világgal anyakomplexuma volt. Annyi fia-lánya volt, ahány csillag az égen, s ha csak ránézett - az már az ő gyereke volt. Laci, aki 1960-ban olyan ötvenöt körüli lehetett, szegény feje már elég korán elrontotta az életét egy olyan házassággal, amely élete katasztrófájának bizonyult. Évtizedek óta együtt élt törvényes hitvesével összezárva hermetikus gyűlöletben s a rue Surcouf piszkos rendetlenségén egy olyan lakásban, amelyen végig demarkációs vonal húzódott, és a házastársak éveken át egyetlen szót nem váltottak. Menekülés volt egész napos kóborjárása Párizsban, és menekülés minden londoni útja is. Imádta Édesanyámat, akiről azt hitte, hogy majomszeretetével csak őt tünteti ki; imádta, mert meglelte nála azt a rajta-csüggő, róla-gon- doskodó anyai szeretetet, amit évtizedek óta nélkülözött. Órákig ültek egymás mellett a nappaliban, míg rájuk nem esteledett és ők elfelejtettek villanyt gyújtani:- De erről, a fiának, Margit mama: szent esküvéssel! Hogy soha! Egy szót se! Néha ilyen mondatfoszlányokat kaptam el a beszélgetésből. Egy ízben a rádióból hazakövet, ahogy váratlanul betoppantam, ott találtam kettejüket: Gara Laci előrehajolva s fejét már-már félig anyám ölébe ejtve zokog - Hajacskám Hófehér meg zavarodottan csillapítja-vigasztalja...- Csak nincs valami baj? - kérdeztem rájuk, ahogy felkattantottam a villanyt.- Nincs-nincs, fiam; ugyan miért volna... 1063
