Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - Határ Győző: Életút 3.
mas és gyümölcsöző volt a történet, hiszen a nyelvkurzusokból emberi kapcsolat s nem egyszer hosszan tartó barátság kerekedett, s egyik-másik nevezetesebb tanítványomnál nem állhatom meg majd, hogy ne szóljak róla - már amennyit a kihegyezett tűecset a modellről egy-egy miniatúra portraiture-jében elmondhat. Megszaporodtak teendőim, de még csak be se kellett szerveznem segéderőimet: maguktól jelentkeztek. Piroskámban is jócskán van pedagógus hajlam s örökké ösztönösen „átadná” tudományát, de Édesanyámnak, az egykori tanítónőnek valóságos pedagógus-furorja volt. S ha nem is legelsőnek jelentkezett, de Alan W. az elsők között volt, mint „bennlakó” tanítvány; 30 körüli lehetett, sportosan, puha pulóverben szállt ki kocsijából s nem is sejthettük, milyen feszes-jóvágású tiszt uniformisban: kapitányi rangban szolgált és mint minden sültangol, erősen monoglott volt; úgy, hogy ártatlan-csökönyös egy- nyelvűségében nem is rejtette véka alá, hogy idegen nyelvet tanulni, más nyelven beszélni elképzelni se tudja, hogyan kell. Valahol az átlag közepén, nem volt tehetségtelen, de nyelvtehetség sem; szerencsére a szorgalom nem hiányzott. Alan a hétvégét odahaza töltötte a dél-angliai tengerparton, fiatal feleségével és a kisbabával, aki nemrég érkezhetett; a hetet - velünk. Hamar kialakult a rutin. Édesanyám már a reggelinél pártfogásába vette s nyaggatta délig (mialatt én az emeleten gépeltem). Délután Alánnál kö- rülcsalinkáztunk Londonban s megbeszéltük a látottakat: szigorúan-és csakis magyarul. Estére már a rádióban delejeztem a mikrofont, amikor meg Piroskám vette kezelésbe a tanítványt, szigorúan számon kérve rajta a szószedetet és osztályozva az írásbelit. Lorcsikám: így ment ez másfél esztendeig. Azt kérded, mi volt az eredmény? Halljad hát. (1) Alan, közepes nyelvtehetség létére teljes-tökéletesen megtanult magyarul. Értett-és olvasott minden szöveget, újságot, hivatalos kiadványt, Móricz Zsigmondot. Kiejtése kifogástalan volt: ha nem tudod, hogy az angol hadsereg kötelékében szolgál kapitányi rangban, nem is sejted, hogy nem magyar. Gesztusaiban is leszoktattuk az angolszász modorosságokról: nem „kacsintott”, nem mutatott feltartott „oké”-hüvelykujjat, nem húzódozott a kézfogástól. Ideális katonai attasé lehetett volna - ha lett volna. Soha nem látta meg Budapestet. Aki a kártyák égi megkeverője, az a tudója, hogy miért. Kínába vezényelték három évre, onnan emide-amoda - csak Magyarországra nem. Egyetlen haszna, hogy kinevezték magyar vizsgabiztosnak s ebben a minőségben engem is belevont a vizsgáztatásokba: ott ültem a tisztek közt mint egyetlen civil. Évtizedes barátság lett belőle, míg el nem vesztettük egymást szem elől. (2) Vezetni, autót karbantartani - mind Alántól tanultam. A végén már csak én vezettem, Alan meg - magyarul! - navigált-irányított. Kis híja, hogy bagóért el nem adta nekem öreg Fordját; de addigra már megengedhettem, hogy pompás sportkocsit vásároljak s attól kezdve Alan kocsiját meg se mozdítottuk. (3) Édesanyám csak egyféle szeretetet ismert: majomszeretetet. S mivelhogy az egész világgal mama-komplexuma volt, a mi sűrű távollétünkben kiárasztotta szeretetét Alanra, akit mihamar „fiává fogadott” s elérzékenyü- lésén érezni lehetett, hogy igazán gondolja. A halvérű, angol fiatalember felolvadt a szeretet melegében és úgy csüggött Édesanyámon, mintha igazi 1061
