Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 12. szám - Határ Győző: Életút 3.

és a küllemét is elváltoztatva, egy-egy Lukács-tanítvány, nem-marxista neo- marxisták és anti-nem-marxisták, tudja a manó. Magam mindig a jobb felőli temetőkapun kerültem beljebb s ez volt ez én mini-Pére Lachaise-em; jó időben a padokon üldögélve, el-elnéztem a neoklasszikus tomyocskákat, angyalaikkal, rossz időben bevettem magam az alagsori kriptába, melynek berozsdált vasajtaja időtlen idők óta becsukhatatlan-nyitva állt - és a szarkofágok szomszédságában műveltem a fejüresítő meditációt, ahogy ennek a tibeti diszciplínának a termékenyítő jó hatását az alkotásra valahai jócimborámmal, Sirató (Tamkó) Karcsival annyiszor megbeszéltük.

Tudod, már az első két évben kialakult ez a konkordátumom a Magyar Osztály vezetőségével a rádiónál - vagy nevezzük gentleman’s agreement-nek: csak boronáljanak bele jócskán a délutáni-esti-késő esti adásokba, és még az éjszakázást se bánom, de a délelőttjeimet hagyják meg nekem. így is lön, a délelőttjeim szentségét tiszteletben tartották, én meg (a hagyományos angol szerződések szellemében, hogy éjt-nap, szőröstül-bőröstül a Hétszerszent Korporációt szolgálom, akié vagyok) - bandzsán a főnökségre kacsintottam és azt hazudtam, hogy délelőtt írom a rádiónak a kommentárokat. De míg legtöbb kollégám az állásba belekényelmesedett s otthon vagy szunyókált, vagy zöld irigységében a szorgalom „szerencséjét” szapulta, nekem érthetetlenül ennél nagyobb volt a becsvágyam s már az sem elégítette ki, hogy fölös energiámat babaházam szépítésébe-nagyobbításába öljem; mert ha még emlékszel (már hogyne emlékeznél, elégszer elmondtam), noha 44 éves voltam, a 22 éves fiatalember erejét éreztem buzogni-feszülni izmaimban-ereimben, mert az igazi szabadság varázshatalma már ilyen; és még mindig volt fölös energiám. Még keresnem se kellett nagyon: akadt másod-, sőt hamarosan harmadállásom is, de elsőbbet hadd szólok csak erről, s ez így esett.

Az angol kormányszervek, külügy, hadügy, a kereskedelmi minisztérium stb. nyelvtanárt kerestek „állandóra”; amolyan rezidens tutort, aki félhivatalosan a kötelékükbe tartozik s akire mindig számíthatnak: hogy budapesti állomáshelyükre induló diplomatáikat, a kulturális-és kereskedelmi kirendeltségek tisztviselőit stb. magyar szóra fogja s a nyelven túl ellássa a szükséges információs anyaggal az ország történetéről, közigazgatásáról, szokásairól, közszelleméről. Az állást többeknek felajánlották, de a fiatalok közül azok, akik a rádió mellett a londoni egyetemre is jártak, nem merték elvállalni, Csé pedig rangján alulinak tartotta, akár hogy ő maga nyelvoktató bíbelődéssel megcsorbítassék, akár hogy zöldfülű fiatalembereket a Szentek- Szentjébe bebocsásson. Önként adódott, hogy az állást rám szabták, nemcsak azért, mert már az első megbeszélésen a külügyben szemmelláthatólag elébeörvendeztem, hanem mert én voltam az egyedüli, aki a tanítvány — diplomatát, katonatisztet - hajlandó voltam koszt-kvártélyra odavenni, hogy „egy magyar családdal éljen egy-fedél alatt”, ha ez a kívánalom felmerült.

Nos, Lorcsikám, sejtheted, mi lett ebből: 25 éven át az angol külügyminisztérium „rezidens tutoraként” 300 angol diplomatát tanítottam meg magyarul, wellsieket, skótokat is, de sem téged, sem a nyájas olvasót nem akarom terhelni e nyelvtanítás mozgalmas, tarka történetével, pedig valamikor tanítványaimmal tele volt a budapesti angol nagykövetség s jó néhány nagykövet tőlem tanulta a hangsúlyt, a társasági formulákat, a magyarság-ismeretet. Nevekkel dodálódzni nem célom s nem is ildomos, de számomra izgal1060