Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 12. szám - Határ Győző: Életút 3.

benne Anglia? Ezt a fájó pontot már érintettük, lehet, hogy ez - sőt tán ennél is több, sokkal több van a rovásomon.

Szabó Lőrinc élettörténetének mélyére hatolva tapasztalhattad, hogy az írás mestersége önző - de nem maga az íróember az önző, aki ennek az önzésnek kivált áldozata, ő a megrövidülő, neki kell odaáldozni szerelmet, előmenetelt, utazást, kalandokat egy-egy könyvért -, hogy a mű, csak a mű csonka-bonka ne maradjon. Akkor, a rohanás lázában egyszerűen nem volt érkezésem, hogy ezen rágódjam; aműgy is, Piroskám megtáltosodott és hamarabb, semmint kimondom, elszegődött pincérnőnek. Szurkoltam neki, reszkettem érte, és titkon nem győztem csodálni. Nemcsak rendkívül félénk, feminin természet volt és ösztöneiben konzervatív; hanem annak a Horthy- korszakbeli középosztálynak a produktuma, amely nem erre volt „beprogramozva”. Kislánykorában buzgó katolikus, majdnem vallásmániás, a zárdaiskolában „szívgárdakapitány”, és betéve tudja latinul a misét (még ma is). Ha nincs világháború és a Horthy-rendszer marad a helyén, hát olyan helyre magyar nagyasszony lesz belőle, mint annak a rendje; bálanya, alapítványi hölgy; teljesen monoglott marad, aki más nyelvet a magyaron kívül sem nem tör, sem nem beszél; kormánytisztviselőné vagy magas rangú katonatiszt felesége, aki a „Jó Társaság” című lap képanyagában is felbukkan s alighanem a kormányzóné közelében... S most, ugyanez az asszonyka, annyi gyermekkori agymosás, előkondicionálás után, belepottyan az angolszász élet sűrűjébe és már, egy szál dzsungelkéssel - vágja a liánt, mint a szecskát, és előredolgozza magát! Csak-angolul olvas, csak-angolul hall, ragad rá minden, ami angol: a nyelv, a szokások, az ízlés, az illemszabályok, a mesekincs, a babonák, a folklór... Mondom, Piroskám elszegődött pincérnőnek egy jókora presszóba, amelynek egy elangolosodott, menekült osztrák űr volt a tulajdonosa - már akkor hatvan körül járt - és bizony ennek a CAPRICE-nak, se a górénak, se a presszónak, semmi nyoma. De akkor igen forgalmas volt és örökké zsúfolt, hiszen a Haverstock Hill mellékutcáiban és szerte a negyedben az európai kontinens menekültjei tanyáztak s éltek-haltak a visszazökkenésért az édes anyanyelvre, az elvesztettet visszavarázsló nosztalgiázásért, és a trécseléshez a dupla kávéért akkor, amikor az eszpresszó kultusza Angliában ismeretlen volt. Jómódúak módjára nem garasoskodtak a borravalóval s a vidám robot végén, ha Piroskám összeszámolta, hát hetente többet keresett, mint az én fizetésem.

De aki „délutános”, az éjfél utánig marad és vagy a férje hozza haza, vagy a taxi: s akinek a férje „műsorsegéd” a rádiónál, annak összevissza ugrálós a beosztása s hetente egyszer, „hajnalozás” után reggel jön haza lábujjhegyen tipegve, úgy vetkőzik, hogy zajt ne csapjon s úgy siklik, hideg lábbal, a meleg dupla ágyba. Zilált életrendünkön némileg segített, hogy Édesanyám mindig meleg (vagy melegíthető) étellel várt; ám a főzőcske nem töltötte be életét s maga is keményen harcolt - a „fennmaradásért”: mármint hogy „ángliusul” is megállja a helyét. A nyelvtanulást már odahaza elkezdte, de itt látott hozzá igazán. Semmit másként, mint mániákusan, látástól va- kulásig és teljes erőbedobással nem tudott csinálni (s ebben a fiára ütött), s így forgatta nyelvkönyveit meg a salátaformán széthulló „Dr. Joó István”-féle szótárt; míg azután hozzánk-be-beugró angol barátaink fel nem figyeltek iparkodására s nem szereztek neki hasonló korú unatkozó úrihölgyet, s azontúl

1054