Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 12. szám - Határ Győző: Életút 3.

nevetgélve, teázgatva s angol ízű teasüteményt ropogtatva tanult angolul, mint a mesében KL „angol ízű”...?

Hát nekünk fura ízű: cukros-sós. A cukrozott sós íz skót eredetű; eleinte pofákat vágtunk, de lassan hozzászoktunk; mint a sós vajhoz s minden édeshez, ami sós vajjal készül.

KL És angol barátaitok, akik benneteket férj-és-feleségnek hittek, nem ütköztek meg rajta, amikor kijöttetek a farbával, hogy nem vagytok ösz- szeházasodva...?!

Nem ütköztek meg: nagyot nevettek. Aműgy is, apránként jöttünk ki a farbával s nagyon is megértették, miért nem siettek a szovjet orbitus alatt a párok az összeházasodással, ha ez az egyik lakás elvesztésével jár. Egybe- kelési szándékunknak igen megörültek és úgy kellett leszerelni buzgólkodá- sukat, hogy esküvőnk szerény keretek között maradjon. Hogy világosan láss, kik voltak ők s melyminők sajátlag, hadd mondok el róluk egyet-mást. Mert jóllehet a háború előtt-és után ezt a két észak-londoni kerületet, Hampstead-et és Golders Green-1 elözönlötték a Hitler elől menekülők (nemhiába faragták az utóbbira azt az élcet, hogy Golders Green „Hitler utolsó követelése”) - mégis, szigetenként az angol őslakosság a helyén maradt, ott maradt házaiban s a jövevényekkel nemigen vegyült. Bennünket épp ilyenek karoltak fel, akiknek pedig „zárkózott” és „megközelíthetetlen” voltáról iskolát tartottak nekünk a régi emigránsok; sült-angolok voltak barátaink, mégpedig a Hamps- tead-i középosztálynak abból a rétegéből, amely megörökölte-és konzerválta a viktoriánus szalonok szokásait: muzsikáltak-énekeltek, vonósnégyeseztek, jeleneteket adtak elő, és elő-előrukkoltak irodalmi zsengéikkel.

Ne képzeld ám, hogy sivalkodni kellett, ha a „műkedvelők” produkálták magukat; mert pl. H. D. Cooper („Bert”) irodalmárnak nem volt műkedvelő, B. Bemard Wilcox („Bunny”), nagykereskedő létére majd minden estéjét énektanárjánál töltötte s eszményképe, az ír John McCormack (1884-1945) minden lemezét felhajtotta - Latymer-Sayer-ék, a zenebolond (és hifi-buzi) házaspár felbecsülhetetlen lemezgyűjteményéről nem is beszélve. Ok vittek el a Munns házaspár káprázatos otthonába a Swiss Cottage negyedben: nappalijuk a teljes második emeletet elfoglalta, 120 m2-ével és színpadias beugrójával kivált alkalmas volt műsoros estek rendezésére s tároltak is hozzá 50-60 széket, melyek előhozása-sorba rakása Rosalinda, Juliette és Helen, három lányuk dolga volt, három lélegzetelállító szépségé — de erről majd akkor, ha elérünk a Phoneix Club küszöbéig...

Magyarokat nem is hívtunk meg, csupán néhány közeli angol barátunkat tanúnak és a tanúk barátait: nem hegyen-völgyön lakodalom volt ez, hanem a meglévő állapot legalizálása. Szerény intencióinkhoz már az is nagyon illett, hogy nem a nagy, bombasztikus, tornyos, alpárignácos elöljárósági palotában volt az anyakönywezetőség, hanem szemközt, egy emeletes villában, amely „utcán át”, a hivatal dépendance-a volt. Megadtuk a módját, ünneplőben, de senki nem kisuvikszolva, szaros-pistáskodva: csak amúgy, feketében, virágos ruhában, 1958. szeptember 20-án és olyan tűző napsütésben, amilyet csak a vénasszonyok nyara produkálni tud. Anyakönyvvezető: A. C. Henson; szuperintendens: J. S. Clare; tanúk: Herbert D. Cooper, főadóellenőr (színpadi szerző, bariton), Maurice B. Bannister, bútorkereskedő (basszbariton). Ikta1055